Tokaji ardszú – chapter 2
Az első Wilson & Morgan tokajis Ardmore nekem nagyon tetszett (ahogy egyébként sokaknak) a maga kellően perverz, érdekes, édes-sós-füstöltsonkás-mazsolás jellegével, szerintem nagyon szép egyensúlyban sikerült tartani a 22 hónap elsőtöltésű desszertboros hordó dacára.
Fel is ragyogott az ábrázatom, amikor megjelent itthon egy újabb Ardmore a Wilson & Morgantől, ezúttal 15 évesen, bikaerős 59.6 fokon és immár 4 év tokaji finish-sel, megint csak a Patricius pincészettől származó hordóban. Félő, hogy sok lesz ez a jóból, és túl erős lesz a boros-hordós behatás. Sokakban még az is aggodalmat szokott okozni, hogy gombás, penészes zamatú lesz az ital. Persze van, aki ezt is szereti. A büdös sajtok nagy kedvelőjeként én közéjük tartozom. Elbírom a karaktert a whiskyben is. Igaz, a sima fehér desszertboros érleléseket nem annyira kedvelem, de pont az Ardmore hozta el számomra a fordulópontot, mert a highlandi tőzeg implementációjával képes volt egy olyan csavart adni a túlzóan édes boros hangulatnak, amivel nagyon is az én ízlésvilágom térképére tolta a tokajis érlelést.
Nem könnyű műfaj, mert bár az utóbbi időben sokan próbálkoznak a whisky iparban a magyar édesbor hordóival, az eredmények mégis szórnak. Nehéz jó hordót szerezni, azt jól használni, viszont könnyű túlhasználni. A Glenmorangie Tale of Cake kiadása emlékezetes lett, ott sikerült nagyobb mennyiségben jól megregulázni, kiegyensúlyozni a karakteres stílust. A felhasználás mellett az sem mindegy, hogy milyen pincészettől érkezik a hordó, hogyan kezelték, stb.
Az Ardmore immár második Patricius hordós kiadása jön tehát. A bodrogkisfaludi székhelyű Patricius borbirtokot egy 300 éves uradalmi présház átalakításával indította a borász felmenőkkel rendelkező Kékessy család, több, mint két évtizeddel ezelőtt, 2002-ben. Az eddigi whisky finishelésekhez igazán jó minőségű hordókat adtak. Minden ok megvan az optimizmusomra.
Kezdésnek egy jól megtermett muslicatetem lebeg a kitöltött italomban (próbálkozást a szabadulásra már nem tett), az emberi ipari tevékenység újabb áldozata, csepp a tengerben. A feleségem szerint egyenesen Skóciából. Remélem nem jutok hasonló sorsra, bár még egy intenzív fogyókúra után is erősen feszegetni kéne, hogy beleférjek a pohárba.
Hordós-fás, savanykás-édes. Füst, sonka a háttérben, édes ölelés. Nagyon fűszeres illatok a hordóból. Camambert, gomba, erő, édesség, fűszerek. Éles, harsogó, határozott. Vág, rúg. Nem egyszerű darab, de egy tokajis Ardmore-ral, úgy fest egész megbocsájtó vagyok. Kellően beteg. Hmm. Határozottan túl sok hordó, a másik kiegyensúlyozottabb volt, de imádom az elképzelést. Az működik. Füstöltsonkás sajtos camamberes tál édes mazsolával, aszalványokkal, méz mély, nehéz szőlőkkel. A fehér penészes sajt íze hosszan a számban ragad. Talán örökre. Az Ardmore egyébként tökéletesen egészül ki a tokaji jellemzőkkel, ha megmarad az egyensúly: a túlzottan édes desszertkaraktereket tökéletesen hozza vissza a földre a highlandi füstöltsonka. Pazar párosítás. A fűszervihart a víz sem csendesíti, pedig igencsak igyekszem letekerni a magas alkoholfokot. A végére elcsendesedik, talán az érzékeimet is leszedálta az intenzív élmény. Kellemes-erőteljes, hosszú utózöngék. Kesernyébe hajló édesség. A whisky kitombolta magát.
Egy kósolónak pazar, egész palack elfogyasztásához túlzóan karakteres, hordóvezérelt, fűszeres és fás. A magam részéről a korábbi kiadást preferálom és ajánlom, mert az kiegyensúlyozottabban sikeredett, csendesebb, elegánsabb. A kettőt összehasonlítva tetten érhetjük, hogy mi is az, amikor már túlzottan elment az érlelés (az egyébként szerintem jó minőségű hordókban). De persze ez valahogy ízléskérdés is. Ha valaki egy szaggató, perverz fűszerbombázásra vágyik, akkor ebben tökéletes társra fog lelni. Homlokhorpasztó, durva, harsány, tömény. Van, amikor az kell, nem a finomság. Mindenesetre itt a végén nem írhatom ki, hogy a cikk megírása közben egyetlen állat sem sérült meg vagy pusztult el… a túlérlelt tokaji ardszú megszedte a maga áldozatát.
Tölgyesi Norbert