Tokaji Ardszú

Ardmore? Már megint? Igen. Feltorlódott néhány palackom. Két fiatal Cárn Mór és a frissen megjelent, magyar piacra szánt tokajis Wilson & Morgan (WhiskyNet palackozás). Sok embert hidegen hagy a lepárló. Valahol érthető is, kicsit arctalan, ipari teremtmény, én mégis kedvelem, talán pont bumfordisága, mellőzöttsége miatt. A tokajis érlelések nagyot futnak, talán ez kicsit feldobja lesajnált főzdénket is a magyar whisky berkekben.

Már a megjelenés napján rá is tettem a kezemet egy fél palackra, és este már a poharamban lötyögtettem. Osztozkodó társam, szintén Ardmore rajongó, volt olyan jó, hogy meghagyta nekem az üvegeket pár fotóhoz, így most hétvégén két hűséges tacskónkat magam mellé penderítve, elindultam egy kis kirándulásra, ahol az érdekesség kedvéért Ardmore-t is sétáltattam.

A kirándulás útvonalán három magasles is elhelyezkedik. Gyerekkori barangolásaim során gyakran botlottam beléjük a tágas Alföldön, szeretett szülővárosom határában. Többnyire kellemes emlékek fűződnek hozzájuk, olykor fel is másztam a recsegő-ropogó, rozoga tákolmányokra, amiket az eső, a viharok, a szélfújás, a kimeríthetetlen napsütés és a metsző fagyok emésztettek kopottra. Kevés magaslat volt a pusztaságban, többnyire hórihorgas fák, én pedig dobogó szívvel néztem a távolba gyerekként, ha a vadászles tetejére ültem. Vágyott bunker élmény. Azt is megadták.

Volt hogy a vadászok elzavartak, főleg késő ősszel, amikor a szürke novemberi tájban durrogtak a sörétes puskák, és megriadt, károgó varjak rebbentek szerte az ég felé. Vuk élmény. Egyszer gyűjtöttem is az eldobált színes söréteskupakokat, egy egész zsáknyit. Egy csóró kisgyereknek – mind az életkor, mint a költségek okán – egy elérhetetlen világba való vékony kapocs voltak. Maradt a pecázás, de azt is fenemód élveztem, egész nyarakat barangoltam végig a legeldugottabb helyekre is befúrva magam, ha ott halat sejtettem. Volt, hogy találtam.

Egyszer egy bogarakkal dongó déli napsütésben terpeszkedtem kint a rét közepén egy termetes, öreg fa melletti magasles tövében. Nem mozdult az idő. Feküdtem a fűben, rovarok jöttek, repültek, zsongtak, csend volt, elnyúlt az idő, a kék eget bámultam. Flow. Egyszercsak egy hatalmas terepjáró robbant bele a végtelen békességbe, két ötvenes fickó húzta le az ablakot és üvöltözve zavart el. Mindkettő fekete kefebajszos, kissé vörös fejű, most a belarusz elnök jut eszembe az emlékeimből előmászó férfiakról. Pacalképűek. Magánterület! Vadászterület! Takarodjál! Emlékszem a fájó érzésre, ahogy üres zsebű gyerekként tehetetlenül eloldalogtam, szemben két felnőtt férfival, végtelen pénzzel, terepjárókkal és puskákkal. A semminél is kevesebb voltam. Soha többé nem mentem vissza ahhoz az öreg fához és a magasleshez. A szabad tér egyre zsugorodott, de csak találtam más leseket, más helyeket, mentem odébb meg odébb, mint az őslakos indiánok Amerikában.

Ardmore és Tokaji? Betegesen hangzik nem? De. Már csak ezért is érdekel. Érdekes sós, tengeri ízvilág, édességgel táncolva. Határozottan a Talisker 10 szárított sóshalas édessége dereng fel, még a legendás csípős borsosság is odacsippant a nyelvem hegyére. A színe is hasonló, bár a Talisker kolorizálva van. Annak a perverzitását imádtam, itt sincs másként, a lecsengésben visszaköszönő fehérbortól hőkölök csak vissza kicsit, de egy pillanat múlva a múlté, finom, édes tőzeg úszik keresztü olyan jó sajtos, füstölt sonkás.

Többek szerint nyoma sincs a tokajis érlelésekben kellemetlenül (mások szerint imádnivalóan) tolongó gombás felhangoknak, én az ízében vélek felfedezni valamennyit, de nem zavaró. Ennél jóval többel is el szoktam bírni, talán csak az agyam asszociációs játéka. A tokaji bor tömény édessége, mazsolássága időnként felülkerekedik, de aztán rögvest helyreáll az egyensúly, visszaszorítja a tőzeges sóság. Izgalmas párharc. Kedvelem. Töltök kétszer is, mert imádom ezt a karaktert, jól sikerült darab. Nem szokványos. Egy meg nem nevezett refill hordóra került 22 hónap Patricius Tokaji. Működik. Köszi, puszi, pacsi.

Ha már magasles, akkor fegyverek, ha pedig fegyverek, akkor összeomlás. Épp harminc éve, 1993. február 26.-án mutatták be az amerikai mozikban az Összeomlás című filmet, Michael Douglas-szel és Robert Duvall-lal a főszerepben. Nem lövöm le a poént, legendás film, ikonikus párbeszédekkel-monológokkal. Az „utolsó csepp a pohárban” egyfajta értelmezése. Egyszerre vicces és végtelenül szomorú, ahol végül az utóbbi kerekedik felül. Ha épp tele van mindennel a hócipőd és nem tudod mit nézz, akkor nézd ezt.

De nézzünk még Ardmore-t, kicsit elkalandoztam, még Michael Duglast és Robert Duvallt is iderángattam. A filmbeli Douglas egyszerűen lelőtt volna érte. Na jó nem, alapvetően nem akart bántani senkit, csak a lányához igyekezett.

A Cárn Mór kiadások egyik iránya a rendkívül idős, húsz év feletti, olykor a harminchoz közeli palackozások a Celebration Of The Cask sorozatban. Igazán pénztárcanyűvő darabok, legtöbbször csak lemondóan görgetek mellettük tovább. Szerencsére a másik oldalon is van mit keresni: fiatal, sokszor erősen meghordózott darabjaiknak se szeri, se száma, a 6-7 évestől 14 évesig terjedő, 47.5 tisztességes alkoholfokra (és egy-két hordóerőre is) beállított whiskykből érdekes sorokat lehet összelegózni a kalandvágyóknak, sőt olykor a független palackozóknál alig-alig fellelhető lepárlóktól is jelentetnek meg valami ínyencséget (pl. Pultney).

Az egyik ilyen halovány 7 éves Islay cask-ban érlelt Ardmore-t próbálom most ki. Az a tapasztalatom, hogy az Ardmore lágy tőzegessége jól működik Islay hamuval boost-olva, a Wilson & Morgan tíz éves, hatvanpárfokos szörnyetegét gyakran felidézem. Bár a vizet szívta magába, mint egy száraz szivacs, mégis remekül működött.

A gyönge színtől nem ijedek meg. Az illata fiatalos, alkoholosan édes, friss, egészen gyümölcsös, könnyed, és hamu is dereng. Az íze nem sokat hoz, talán az előtte fogyasztott masszívabb tokajis már lehasznált egy picit. Valahogy egyszerre sápadt és erőszakos. Meg lehet inni, de nem alkot maradandót, így nem tárazok be belőle.

Még egy Ardmore-om feszeng itthon kibontva, egy 9 éves PX és Oloroso érlelésű, szintén a Cárn Mór-tól. Az Ardmore jól működik ex-bourbon-ben, islay cask-ban, de remek párost alkot a különböző sherry és port hordókkal is. Valahogy jó, blendre szánt malt módjára simul oda mindegyikhez, semmiből sem lesz túl sok. Ez a kilenc éves kiadás sötétebb, mélyebb tónusú. Erdei gyümölcsös, édes és meglepően hamus, főleg az ízében erőteljes. Az első Ardmore, aminél ennyire markáns, ennyire tettenérhető hamuval találkozom (Islay cask nélkül). A végén csíp oda jobban a kelleténél, még pár év nagyon kellett volna neki, hogy kerekedjen kicsit. Olyan 12 évesen 51-52 fokosan töléletes lenne. Így egy jó „iszogatós”, ahogy szokták mondani.

Sok volt az Ardmore, de ezzel még nincs vége kalandjaimnak, jön a 20 éves OB kiadás, 1st fill bourbon + islay cask. Pháá. Jó lesz. Visszaülök a magaslesre, megdörzsölöm a szemem és várom az érkezését, ahogy megzörgeti a közeli bokrokat.

(A kóstolt single maltok: Ardmore, Wilson & Morgan, WhiskyNet, 2009-2022, 12 years old, refill barrel + Patricius Tokaji finish (22 months) 48%, 254 bottles. Ardmore Cárn Mór, Islay Cask, 7 years old, 47.5%, 2013-2021, 1085 bottles, Ardmore Cárn Mór, 9 years old, 47.5%, 2011-2020, 1272 bottles)

Tölgyesi Norbert