Borongós walesi sárkányok

Nemrég kaptam egy megkezdett Penderyn Legend mini kóstoló üveget pár megvásárolt bontott palack mellé. Az, hogy a kolléga nem tudta legyűrni a felest, nem sok jót sejtetett, de a napokban a kezembe került és elhatároztam, hogy teszek vele egy próbát (amúgy sem kell egyből betojni, kicsit el vagyunk kényeztetve). Vettem mellé még egy madeirás miniatűrt, a sors fintora, hogy utána jöttem rá: a legend is madeira érlelés. Mindegy, azért megleszek.

A Penderyn Distillery viszonylag új főzde, kis kapacitással, 2000-ben alapították, elsőként a 19. század óta Wales-ben. Faraday still-ben és pot still-ben is főznek, előbbi magasabb alkoholfokú, kifinomultabb párlatot eredményez, több a játéktér a kevergetésre, finomításra. Nem csak whisky-t készítenek, gin, vodka, rum, krémlikőr is a menün. A cash-flow ugye.

Penderyn Legend, Madeira finish, 41%

Sokat nem írnak róla a honlapjukon. Madeira finish. Non-chill filtered, non-colored -szól a palack. Dícséretes.

Gyümölcsillat, női parfüm és nyers édesség. Egy kis mesterséges aromás, olcsó pálinkás érzet, túl finom az illata, mintha valami mű lenne benne, gyorsan akartak valami tartalmasat és kommerszet? Egy kis vajjal pirított kenyérmorzsa suhan át. No, ez finom.

Az íze elég gyönge, sima, selymes, az ereje inkább a fiatalságából jön. Nem olyan vészes, de nincs mélysége. Leginkább a madeirának köszönheti a tartalmat. Emlékeztet a rendkívül könnyed cseh Trebitsch whisky-re, édes, malátás, pehelysúlyú. Nagy távlatokat nem kell keresni benne, de el lehet falatozgatni.

A lecsengése egészen korrekt, de nem a számban az ízével fogom felvenni az első nyugdíjat. Belépő kategória, de végül cseppet sem kellemetlen.

Penderyn Madeira: bourbon cask matured, madeira finish, 46%

Szintén bourbon érlelés, majd madeira finish. Ennyit ír a honlap. Non-chill filtered – mondja a palack. Nem színezésről nem találok semmit. Színben pont olyan, mint a Legend, talán alig észrevehetően sötétebb, de lehet, hogy csak beképzelem. Ezért kellett a karamell? Well. Fura. Talán elnéztem.

Az illata Legendhez hasonló. Természetesen. Hohó, erőteljesebb és kevesebb a női parfüm (de határozottan itt van). Talán a 46 fok jobban a hátára kapja, idősebb egy kicsit, több a mélység, több, jobb hordó.

A íze is hasonlít a legendhez, de azért masszívabb egy fokkal. Pontosabban öttel. Na jó, tartalmasabb is, mélyebb is. Vadul émelyítő ez is, ezek a srácok komolyan hisznek az édes boroshordóban.

A lecsengése egész tisztességes, a 46 fok jóval tovább viszi. Határozottan nem a minimum három éven állt meg az érlelés.

Mindkettőt el lehet fogyasztani, a madeirás jobb, több köze van a whisky-hez. Én látok potenciált a főzdében. Megnézném mit tudnak ezek a párlatok idősebben, mondjuk 10 évesen. De hogy mi a karcolásnyom minta a palackon, azt nem találtam meg. Talán ők sem tudják? Magamtól sárkánykörömhasításra tippelek.

Miközben kortyolgatom a walesi aranyat, elmélázom az emlékeim között. Voltunk egyszer apámmal ott horgászni egy hétig. Kivettünk egy kis apartmant egy kövekkel teli, gyors folyó partján, festői környezetben. Évek óta keveset találkoztunk, az a hét csak a miénk volt. Őszinte beszélgetések voltak két férfi közt, amit eleinte segített az is, hogy apám otthonról kiszabadulva végigitta a hetet, sokszor érzelgőssé vált. Nem is tudtam tartani vele az iramot, pár nap után már csak apám iszogatott (a vedelt találóbb), én mentem pecázni, a beszélgetéseink ritkultak. Az öreg tulajdonképpen össze sem rakta a szettet. Jókat barangoltam a parton, fogtam két pisztrángot, lazacot mutatóba sem, pedig a hely marketingjének erős alapját képezte. Az asztalon hagyott füzet szerint, amibe be lehetett jegyezni a fogásokat, sokan fogtak… A part mentén tett kirándulásaimat beárnyékolta, hogy előbb-utóbb mindenhol kerítésekbe és elzárt magánterületekbe botlottam. Gyerekkorom végtelen mezőit hiába kerestem.

Az East együttes A szerelem sivataga című lemezét teszem fel. Apám egyik kedvence volt. Takáts Tamás méltán lehet büszke a zenekarral közös munkáira. Állítólag nagyon meg szokott örülni, ha valaki East anyagot dedikáltat vele. Szép album.

Két pecázás és nyolc ivás közben elugrottunk kirándulni is, lementünk a tengerparthoz, leültünk és némán kémleltük a borongós tájat, én turkáltam a kavicsok között, amíg apám tekert magának egy cigarettát és eldurrantotta a távolba nézve. Találtam egy csodaszépre csiszolt fényes feketét, amit középen egy zöld csík válaszott ketté. Végül apám elkérte a feleségének a különleges követ. Odaadtam.

Ahogy a whisky meggyúrja az érzéseimet, egyre engedékenyebb vagyok a Penderynnel. Minden ital csendes tettestársa, az alkohol végül beszántja a kritikát.

Egyik nap meglátogattunk egy hatalmas víztározót, amit régi, sötét kövekből építettek. Lenyűgöző, grandiózus látvány volt, ijesztő volt a öreg gát előtti mélység felett állni. A környékbeli hidak, az épületek, a templomok, mind-mind hasonló szürke elemekből épültek, valamelyest egyhangúvá téve az egykori walesi építészetet, de valami zord szépség azért volt benne. Találtunk egy forgalomból kivont, rozsda által emésztett hidat is, amire már tilos volt rámenni, de pár méterre odébb húztak egy újat. Meglepő, hogy nem bontották el a régit, de én örültem, szeretem a pusztuló építményeket. Az egyik sziklafalból egy kis fa állt ki egy kevés résben megtapadt földbe kapaszkodva. Nem ő választotta ki hova hullik, de abból a kevésből kellett kihoznia, amit lehet.

Akadt még egy vicces jellemzője a walesi tájnak: a kopár domboldalakat apró fehér pöttyök borították, mintha valaki gondatlanul összefröccsentette volna a képet fehér festékkel. Mind-mind birkák, elképesztő mennyiségben keresztül-kasul az egész országban. Még horgászat közben is a parton ücsörögtek és egykedvűen figyelték, ahogy a pecabotot lóbálom. Hogy a fenébe lehet ennyi belőlük?

Apám mindenképpen meg akart mutatni még egy érdekességet, jó nehezen találta meg újra, de végül egy zavart ide-oda kocsikázás után meglett (a Renault puha felfüggesztésétől folyamatos hányingerem volt, sokszor meg kellett állnunk és az ilyenkor bevágott dobozos pepsi újabb 15 percet adott). Régi kihajtós térképekkel operáltunk gps helyett, inkább az öregem szokásainak rabsága miatt. Én voltam a navigátor, aki elkeseredve próbálta kimondani a mássalhangzóktól hemzsegő walesi helységneveket (próbáljuk ki autóban rázkódva: fordulj Mynyddygarreg felé). Egy bezárt szénbánya volt a cél. A nyolcvanas években Margaret Thatchers a megújulás jegyében sorra kivégezte többek közt a walesi bányákat is, zavargásokat kiváltva szerte Nagy-Britanniában. A változás, még ha olykor szükséges is, fáj. Ekkor esett ez is áldozatul. A terület el volt kerítve, de nem is lett volna bölcs dolog az életveszélyesen megrepedezett építménybe menni. Kívülről is épp eléggé hátborzongató látvány volt a benőtt falakkal, a sötétbe vesző bányabejáratokkal és elrozsdásodott csigákkal.

Vörös sárkány, köszönöm, hogy visszarepítettél az időben a hazádba egy kicsit az apám mellé. Akkor nem fogtam fel igazán annak a hétnek a jelentőségét, bosszantott a kiruccanás végére megtermelt, hatalmas zsák italos hulladék és megbéklyózott a nehéz múlt. Beszélgettünk akkor is, de ma már még többet tenném, többet kérdeznék, ital ide, takonyban úszó szemek oda, múlt ide vagy múlt oda.

Emlegettük apámmal, hogy meg kellene ismételni és úgy hagytuk ott a kedves apartmant meg a hét végére sárral felduzzadt, hömpölygő folyót, hogy ide még visszatérünk, de végül sosem került rá sor. Hogy még egyszer úgy legyen, ahogy akkor és ott volt, örökre kicsúszott a kezemből. Maradnak az emlékek.

Tölgyesi Norbert