Útinapló – Orkney 3.fejezet – Yesnaby és Scapa Flow avagy a Flotta meghal, de nem adja meg magát!

A vikingek után nagyot ugrunk időben, legalábbis a háttértörténetek okán, hiszen utunk következő állomásához sokkal inkább a 20.század adja a véres hátteret. Még akkor is, ha Yesnaby szikláihoz érve az idő értelmezése csak valami szánalmas emberi törekvésnek tűnik a világot formáló erők számára. 

Mit lehet leírni egy helyről, ahol a végtelen és brutális erejű tenger az óriásoknál is óriásabb sziklákat formál kedve szerint? Teszik monotonul, türelmesen, időtlenül. Írjuk le, hogy semmi keresnivalónk a világban? Hogy ember sem fog már létezni amikor a kövek és a víz még mindig egymással szemben küzd majd? És küzdelmüket a sunyi szél ismeri csak, hiszen a szél az aki ráveszi a tengert, hogy addig támadja a sziklákat amíg majd egyszer nem lesz ott semmi. Én meg már azt sem tudom elképzelni, milyen volt, milyen lehetett amikor még a szikla állt nyerésre, nemhogy azt, hogy mi lesz ha győz a víz? Szóval itt vannak Yesnaby monumentális sziklái, ami nem csak a helyiek “kedvenc” helye öngyilkossághoz, de talán egész Orkney legtöbbet fotózott természeti képződménye. A turisták azt sem tudják, hogyan fogja be a fényképezőgépük lencséje azt a sokat amit ez a hely ad (és a social media igényel…). Pedig mint minden itt, egyszerű az egész. Felfoghatatlanul egyszerű és feldolgozhatatlanul egész. Mégis egy képen akarod hazavinni az egészet? Legutóbb egy komplett turistacsoport igyekezett része lenni ennek, ennek a minél-többet-egyszerre élménynek. Pár hétbe telt mire összeszedték mindet… Az emberi testekkel hetekig játszott a víz, néha visszadobta a sziklának, az meg egy darabig tartotta a kihűlt húst, hogy engedje a szélnek, hogy dobja most az vissza a víznek. Így játszanak az óriások…

Óriásoknak hitték magukat azok a birodalmak is, akik a huszadik század hajnalától már ugyanazt a harcot vívták, amit a Yesnaby sziklái a vízzel. Ezt a soha-senki-nem-nyerhet nevű brutális és ijesztő harcot. Ezért kapott a Yesnaby brit támaszpontot. Hogy innen őrizzék ennek a harcnak az idejét. Évekig figyelték a tengert, tépte őket a szél, gyötörte a hideg, és őrizték a semmit. Valamire vártak. Ahogy azt az Edda a Torony-ban megénekelte négy évtizeddel később. Akkor is volt egyfajta háború, és az is az hideg volt, és akkor is csak vártunk. Vártuk a végét. A végét valaminek, amiről nem is tudtuk, mi az és van-e vége?Kibaszottul biztos, hogy az Edda a Yesnaby-ról írta a Toronyt. Vagy rólunk. De végülis mindegy…Az egész olyan örökkévalónak tűnt, mint a távolság amit Yesnaby ormairól belátni. Hallgattuk az Eddát, és nyakig álltunk a változatlanban, a nihilben, ahogy évmilliók óta áll unalmasan áll és bámulja a tengert az Old Man of Hoy, ez a fura, a távolba révedő embert idéző szikla oszlop. Megkövült ott unalmában. Mi is épp csak megúsztuk. Pedig élt itt egy asszony állítólag, a Yesnaby gyógyító néven ismeri a helyi folklór, aki talán még látta milyen is volt, ki is volt az az öreg ember, mielőtt kővé vált volna. Talán látott minket is amíg vártunk. Talán valaki csak látott minket, azt hiszem…vagy legalább lenézett ránk. Talán ez az egész hely, Yesnaby, arról szól, hogy várj. Senki nem mondja meg mire, meddig. A gyógyító javasasszony az orcadian népmesékből meg arról volt híres, hogy állítólag bárki vérzését elállította. Minden távolság ellenére, bárhonnan szólt hozzá a fohász. Talán voltak akik onnan távolról, a Kárpát-medencéből is kérték a Yesnaby gyógyítót, hogy ne hagyja, hogy kivérezzünk abban, hogy várunk? Mire is? Aztán jött a McDonald’s, ami egy másik történet és még csak nem is skót, mi meg azt hittük, erre vártunk és az a pár millió liter vér addig megérte…

Vért látott eleget az Idő is, főleg amikor azok a bizonyos magukat óriásoknak gondoló birodalmak akarták formálni a világot. (A víz és a szél meg eközben együtt röhögött a sziklákkal, még talán az Old Man of Hoy is elmosolyodott rajtunk, halandókon) Az első nagynak nevezett világégés végén a Scapa Flow a brit Admiralitás, vagyis a Royal Navy bázisa volt. Európa leginkább védhető, természetes kikötője. Ide kísérte be a brit és a szövetséges haditengerészet a béketárgyalások idejére szinte a teljes német császári hadiflottát. A németek meg fegyelmezetten behajóztak, és várták, mi lesz a vége azoknak az átkozott tárgyalásoknak. Mi nem vártunk semmit, Európa másik végén, mégis bevégeztetett számunkra a történelem. A többiek? Olyan nagyon nem is járt rosszul senki közülük. 

De a németek azért németek, hogy egészen addig küzdjenek, amíg bárki még áll, bárki még él. Persze akkoriban még nem transzvesztita tiszteket ünnepelt a német hadsereg mint manapság a Bundeswehr, hanem a német Kaisersmarine olyan tökös tengerészekből állt, hogy 1919 júniusának egyik reggelén a túszul ejtett német hadiflotta úgy döntött, béketárgyalások ide vagy oda, a maga módján fejezi be a háborút. A flotta egy körbefutó parancsra elsüllyesztette önmagát. Úgy gondolták, ezt kell cselekedni. Aztán egytől-egyig elsüllyedtek. Hetvennégy német hadihajó feküdt a Scapa Flow fenekén estére. A teljes császári hadiflotta döntő része. Önként. Közösségként. A németek így adják meg magukat. Kitörés, ahogy mi ismerjük…

Évekkel később a helyi halászok és hajósok panasza miatt az Admiralitás eladta fémhulladékként a tenger alján fekvő német hadihajókat, amik akadályozták a helyi halászatot és hajózás biztonságát, és amiket egy élelmes vállalkozó elkezdett a felszínre hozni, majd fémként értékesíteni az 1930-as évek elején. Akkoriban pedig a fém legnagyobb felvevője az újabb harcra készülő Németország volt. A Kriegsmarine a Scapa Flow mélyére temetett császári flotta vasából épült újra és kísérelte meg alig húsz évvel később, ismét, a brit hadihajók legyőzését. Talán azok a tengeralattjárók is ebből a fémből készültek amelyek pont a Scapa Flow bejáratánál küldték a tenger fenekére a Royal Oak nevű büszkeségét a brit flottának, másodszor is megfricskázva a Királyi Haditengerészetet, alig két évtizeden belül. A végén persze mindig a németek basztak rá, a britek meg ünnepelték erejüket, nagyságukat, győzelmeiket. A szél, a víz, a sziklák és a Kőember meg már nem is nevetett, hanem egyenesen röhögött rajtunk. Úgy röhögtek, hogy véreset könnyeztek. Még a Yesnaby Gyógyító sem bírta azóta sem elállítani ezt a vérzést. 

A német flotta önsüllyesztésére ugyan a Highland Park nem adott ki whiskyt, de a pár évvel korábbi eseményekre igen. Mert az Admiralitásnak és a Kaisersmarine-nak volt már ügye egymással. Ez volt a jütlandi vagy más néven skagerraki tengeri csata. Attól függően milyen egyenruha volt rajtad. Ez egy olyan tengeri ütközet volt amit a szakirodalom döntetlenként jellemez. Nem volt se győztese, se vesztese. A britek szerint ők győztek, mert a németek elhagyták a csatateret, így a brit úriemberek szabálya szerint aki marad, az a nyertes. A németek meg azt mondták, minek maradtunk volna, amikor a brit flotta csatába bocsátkozó részeinek nagyját szarrá lőttük? A víz alattuk eközben meg…nos, mint tudjuk, azért a víz…a víz az úr. A csata századik évfordulójának emlékére nem csak a Highland Park adott ki egyedi palackozást, hanem a sziget másik lepárlója, a Scapa Distillery is. Ha már közösség…

A Scapa Flow azóta békésebb, jelenleg a vízalatti része hivatalos hadisír helyszín, egy része pedig, a fel nem hozott német flotta maradványai,  búvárparadicsom. (Folyt.köv.)