A legszebb kimonó – avagy számít ami a selyem alatt lapul?

A létemet strázsáló óra mutatóinak szabályos kattanásai mintha meghosszabbodtak volna. Az üresség felhorzsolja a lelkem, pedig tele a naptár. A modern élet kongó rohanása. Ma nem sietek, belesüppedek a semmittevésbe, s ahogy a Biblia is kimondja a tétlen elme az ördög műhelye. A szabadság véges időtengerében némán evezve kikapcsolódásként keresek egy filmet, de még nem döntöttem el, hogy háttérzajra vágyok, miközben ördögi gondolataimat tudom rendezgetni vagy tényleg bízom abban, hogy valami le tudja kötni a figyelmemet. A Netflix értelmezhetetlen algoritmusának fiaskója után kezembe véve az irányítást egy régi listát kapok elő, amin hagyom, hogy pillanatnyi hangulatom ostora csattanjon. Párnakönyv. A munkaalkoholizmus béklyójából pár napra kiszakadva pont a perfekcionista Japán kultúrára esik a választásom? Röhejes döntés. A japonizmus esztétikai hatása kétségkívül magával ragad, szépségét nem vitathatom el, de nem tudom figyelmen kívül hagyni azt, hogy a tökéletesség hajszolása zsinórrá feszíti ki az egészet, mely nyak köré tekeredve prédaként teríti le katonáit. Érdeklődésem így a kultúra iránt meglehetősen felszínes maradt mindig is. A japán whiskyk makulátlansága is taszít, pedig kellene egy dram a filmhez és eléggé kézenfekvő választás lenne. A Karuizawa nővérek orra előtt mindenesetre nem csapnám be az ajtót, de ilyen finom kimonóban suhanó hölgyek nem járnak kelnek csak úgy a magamfajta környékén. Acélbetétesben hajnalban felettem táncoló patás ördögök, na azok hamarabb megfordulnak itt. (Vagy Tölgyesi lenne a szomszédom…?). Ilyen ez a sanyarú kelet-európai asszonysors. Vissza a választás vívódásához. Az étel-whisky párosítás mellett már úgy tűnik a whisky-film párosítást is életre keltettem. A füst nem való a papírvárosba, ezzel legalább szűkítettem a kört. Ha már Ewan McGregor farka miatt a képernyő sarkába skiccelték a piros karikát, így olyan palack kellene, amire szintén rá van nyomva a 18-as plecsni. Ez egy 18+-os este lesz.

Glen Ord, Diageo Special Release 2019-es kiadás, 18 év. Aranyközépút. Nem is Japán párlat, de a Singleton ezen ága az ázsiai piac felé húz. Az „esernyőmárka” koncepció kissé megerőszakolt számomra, talán csak a Glenfiddich-kel szállnának ringbe a világ legtöbbet eladott single maltja címért. Szemet hunyok az erőlködés fölött, mert a Glen Ordot szeretem. A régi Tokaji finish-es kiadása nagyon betalált. Egyszer talán meg majd írok ténylegesen japán whiskyről is, mondjuk a cseresznyefa virágzás idejében. Vagy nem. Bocs.

Belemerülök a kandzsik buja világába, először furcsa fintorral nézem, ahogy egy kislányra pingálják a számomra kódolhatatlan jeleket, de megyek az árral és a filmkockák száguldásával felfedezem az érés folyamatának csodáját ahogy a (már) felnőtt nő gerince vonalán érzékien kanyarintják végig az ecsetet. Sajnálom, hogy a „modern lét” kigyomlálta a kézírást, ez a finom manuális mozgás annyi mindent elárul egy személyről. A testfestés pedig manapság maximum tangás lányok „dekorálásában” manifesztálódik a helyi tuningshow-n. Mit sírok, a könyvek ideje is leáldozóban van, helyettük ott az ebook, amelynek nincs kérge, amely megtörhetne, nincs egy tökéletlen barázda rajta amit ujjbegyemmel finoman babrálni lehetne olvasás közben. Ezek az apró hibák azok, amelyek számomra ezeket valódivá teszik. Szeretem a papír tapintását. Az illatát, legyen az ropogósan a nyomdából érkező vagy ódon, több évtizedet megélt. Szeretek írni is. Szeretem hallani a tollam ütemtelen kopogását a papíron írásom közben. Egy tévútra lépett morzejel. Szeretem a fák lombkoronájából átszűrődő napfényt. Szeretem, ha a seggemre csapnak. Ennyi elég a gondolataimból.

Többek között ilyeneket írt le Szei Sónagon a Párnakönyvbe, hogy mit szeret és mit nem. Létezik bármi intimebb egy női naplónál? A pornón felnőtt generációmnak mi az, ami megüti az ingerküszöbét… Minden kint van a kirakatban, kivéve a legbelső gondolatok. Az est hősnője Nagiko is írja mindeközben a saját naplóját, ha úgy tetszik, a párnakönyvét. Nem a megszokott módon vagy fogalmazzak úgy, hogy nem mindennapi anyagra? Szexi látvány a lágy fekete massza, ahogy siklik a bőrön. Nem tudom, hogy milyen történeteket rajzolt a különböző férfitestekre. Nem is a tartalom a lényeg. Amikor az első Glen Ordomat megvettem sem azon volt a hangsúly, hanem a vizualitáson. Lebuktam, felületes vagyok. Gyönyörű palack. Számomra a legszebb. A marketing hatására a Fiddich folyóban vadászva, mint egy grizzly rátettem a mancsom a lazacra és ballagtam vele haza boldogan, mint a plázacicák az új Louis Vuitton táskával.

Na jó, nincsenek is grizzlik Skóciában… Vajas trópusi gyümölcsös jegyek, melyek mögött rakoncátlan üdeség is lapul, amely nem zavaró, ámbár egy nagykorú whiskynél meglepő. Elképesztő ízorgia van a pohárban, ledús gyümölcsbe harapva csorog a nedv a szám szélén. Kiegyensúlyozott herbális hatások, hordófűszerrel meghintve. És a narancs… Imádom! Olyan kerek az egész, mint egy fán csüngő telt gyümölcs vagy ha úgy tetszik egy gésa segge – ha éppen abba harapnál bele. Nem akarja hajszolni a tűpontos precízséget, talán ez teszi számomra szerethetővé. A finish nem úszik tova gyorsan, mint a dobozára festett pisztráng. Nem az a párlat ami után sóvárogni fogok a végtelenségig, a vétel időpontjának viszonyai között túlárazott, ma már mondhatni meglehetősen jó fogás. Minek nevezzem ezt a hobbit? Édes kín? Keserves gyönyör? Azt hiszem most hagyom, hogy a megválaszolatlan kérdések listája tovább szaporodjon. A black friday árnyékában megfontolandó lenne egy danna keresése… Egy sugar daddy, ha úgy tetszik. Keleten teaház, nyugaton kupleráj. Jobban hangzik, nem? Na ennyit számít a csomagolás.

A japán kultúra számtalan eleme meglehetősen bonyolultnak hat számomra. Az ismeretlenség homálya mágnesként vonzza magával a kíváncsiságom. Szigetként izoláltan őrizhetette a tradícióit és titkait. Ami nekem eddig jutott belőle az a Margit-szigeti japán kert, de a bonsai fák árnya alatt sem sakét, hanem Drehert szisszentettem a pesti kánikulában… Teljesen beszippantott most ez a világ, folytatódjon a gyorstalpaló, jöjjön a következő film, jöjjön egy újabb dram? Egy gésa emlékiratai. Annyira japán ez a film, mint amennyire japán a Glen Ord: semennyire. Hollywood még annyira sem erőltette meg magát, hogy japán színészeket szerződtessen, legyen a főszereplő is kínai – avagy nincs is jobb muri annál, mint évszázadokra visszanyúló egymásnak feszüléseket felkorbácsolni, nemde?

Alkoholmámorban úszó felületes lelkem teljes kielégülést nyer a cukormáz takarása alatt. Nem ringatom magam hiú ábrándokban, tudom, hogy ezzel nem jutok közelebb a zárt „virág és fűzfa világának” rejtelmeihez. Az „előadóművészeken” gondolkodom vagy ahogy borsodban mondanák: a kurvákon. A kiótói gyönyörtanya középpontjában a művészetek élvezete, az italozás és természetesen a luxusszínvonalú prostitúció állt. A modern lét rohanása igényli még a tradícionális „szolgáltatás” elemeit? A kies léleknek szükségeltetik még a zene, a tánc, a költészet? Vagy nem kell a rituálé, elég az aktus, ott a pipa a listán, lehet robogni tovább… De ha egyszer elfogy az út a láb alól, akkor hova tovább?

A Thompson bratyók választott címkéje is azt sugallja, hogy a szakácsnak is sürgős dolga akadt, így az esztétikai gyönyörre fittyet hányva belegórta a lábasba azt amit csak talált. Kőleves. Akarom mondani pho leves. De a palack előző tulajdonosa csak azt mondta moslék – úgy néz ki valóban fontos a tálalás kérdésköre.

Az előző szebb köntöst viselő whiskyre visszapillantva, a Singleton lazac szimbóluma emlékeztet, hogy nem kell beletörődötten sodródnom, hiszen azok a halak is céltudatosan suhannak az árral szemben, amíg el nem érik az ívás helyszínét. Megállhatok egy pillanatra ebben az őrült dinamikában. Leülhetek, olvashatok, egy dram fölött elnyújtózhatok. Ezeket a lopott pillanatokat keresem, ezeket szeretném újra és újra átélni. Ja és a whisky maga milyen? Ennyire futotta most a füstőlődíj, talán majd máskor megírom. Nem sietek 😉

Tipsy Lady