Whisky Show 2024
Vizitkártya rovatunkban rendezvényekről és utazásainkról írunk.
Csak egy standard vasárnapi belépővel mentem, de a 2022-es Whisky Show-n igazán jól éreztem magam, így elhatároztam, hogy a következő évben majd két napra megyek. A sors mégis úgy hozta, hogy 2023 kimaradt, így az ideit megkettőzött izgalommal vártam. Úgy terveztem, hogy mindkét napot végigvipezem, de előbb a szombat úszott el az élet vizén, majd egy kedves kollégától érkező vasárnapi early bird standard jegy ajánlat olvasztotta tovább az elképzeléseimet. Nem hagyhattam ki. Sebaj, most legalább odaértem a rendezvényre.
A buszon, villamoson zötykölődés annyiban jó, hogy az ember hangolódhat kicsit utazás közben (nem, whiskyt nem oszt sem a Volán, sem a BKV), ráadásul csodaszép volt a megfáradt késő októberi délután. A kedvenc hónapom.
A show a tavalyihoz hasonlóan a Millenáris Park egy hatalmas csarnokában kapott helyet. A jókora, tavakkal körbeszőtt, változatos udvar magával ragadó, maga a B épület belülről kicsit indusztriális, puritánabb hangulatú, mint a korábbi Corinthia Hotel, de azt kell mondjam, hogy nekem tökéletesen működött a közeg, nem hiányzott a leköszönő, impozáns épület a cicomáival.
Kettőkor berobbantam a helyszínre, és még volt egy órám az első masterclass előtt a standok között tobzódni, ismerősökkel pacsizni.
Egy gyors körbefutás után – a teljesség igénye nélkül – arra jutottam, hogy nagyon különleges dolgokra nem igazán számíthatok (a skót és japán kínálatot néztem!), a legtöbb pult alapfelhozatallal érkezett, olyan kiadásokkal, amik jelentős része a magyar közösségben már szétfutott, egész sok mindent vagy kóstoltam, vagy otthon vár minta formájában. Sebaj, így is találtam innivalót, a rendezvénytérképre ránézve azért lenne még mit edukálódnom italok terén.
Részletes kóstolójegyzeteket nem készítettem és nem is fogok tudni előmasszírozni a fejemből (hisz ott se jöttek létre), inkább a hangulatot próbálom majd megragadni, amúgy is elég nehézkes ennyi dramot leelemezni. Talán nem is lenne korrekt.
Első választásom egy Akashi Red Wine 5 éves 50%-os kis bombapalackra esett. Régóta kíváncsi voltam, hogy az elég megosztó (igen gyönge) minőségű blendjeiken túl (ami whiskyzésem korábbi szakaszában még tetszett is) mire képesek single malt formájában. A pultos hölgy becsülettel felkészült, túl sok újat nem tudott mondani, de türelemmel végighallgattam. Maga a whisky nagyjából azt hozta, amire számítani lehetett: a japán klímán őrjöngő vörösboros hordó egy jól célzott golyóval kivégezte a párlatot. Csak néhány rángás maradt belőle, de az alapján azt mondom, nem lehet olyan rossz anyag ez egy bourbon hordóval karöltve. Még szerencse, hogy van otthon egy ilyen kis tömzsi palackom, 5 éves first fill bourbonben. Néhány tizenéves sherrys single cask társaságában múlatják az időt és várják, hogy egy sort csináljak az amúgy csillagászatian túlárazott üvegekből. Don’t panic! Aukción lőve még emészthető áron jutottam hozzájuk.
Tovább hömpölyögve a standok között a Glenallachie-nál torpantam meg. Le is csapott rám egy kopasz, szemüveges, szakállas pultos (a nyitási idő környékén még kevesebb vendég lézengett). A tisztességes választékból gyorsan a White Heather 21-re mutattam rá, Billy Walker egy régi blend feltámasztási kísérletére. Mivel közben elég lelkesen elkezdte kérdezgetni, hogy mit keresek, sherrys, füstös, ésatöbbi, amire én gyorsan bólogatva (nem volt kedvem végighallgatni) több ízben a White Heather 21-re mutatással reagáltam, elég mogorván töltött vagy fél-háromnegyed centet úgy üvegből találomra. Valószínűleg több türelmem volt még az előbbi pultoshölgy felé, ami ide érve elkopott (mondjuk nem tartott soká). Az is lehet, hogy nekünk szakállas, szemüveges kopaszoknak jobban össze kellene tartanunk, mindenesetre rossz hangulattal váltunk el mindketten, azt hiszem. Ő nem mondhatta el a mondókáját, én pedig történelmien kevés kóstolóadaggal távoztam. Jobban oda kell figyelnem a szakállas-kopasz-szemüveges, nem is kicsi közösség együvé tartozására. Mintha láthatatlan szálak kötnének össze minket, bárhol legyünk is a világban. Szólhattam volna a mennyiség miatt, de ezzel is csak tovább erodáltam volna képzeletbeli közösségünk finoman szőtt hálóját.
Maga a whisky nem volt emlékezetes, lágy nagypapaital a kanapéban múlton merengéshez, 48 fokon. 21 év alatt finomra, könnyedre faragott. Grain gyökereit bár visszafogottan mutatja, de le nem tagadhatja. Nem vennék egy palackot, pedig korábban gondolkodtam is rajta, mert tetszik a régies, virágos dizájn, a különleges forma. Valahol az előbbi kellemetlen eset is lerontotta kicsit. Sajnálom, talán az én hibám volt. Türelmetlen voltam, inni akartam, a dramot akartam. Ő már valószínűleg nem ismerne meg, én pedig még most is rá gondolok. Egy kopasz, szemüveges, szakállas srácra. Íme az emberi lélek rejtelmei.
Közben jött a hír a cimboráktól, hogy a Springbank standja egészen parádés: jövő évi hordóminták, meg minden! Akár egy túltáplált cápa a molekulányi vért megérezve, odaszáguldottam és töltettem magamnak egy 2025-ös Longrow 18 előzetesből. Kicsit korai volt a masszív, füstös belövés, de később láttam, hogy már elfogyott, úgyhogy akkor és ott kellett megtörténjen az aktus. Még a tengernyi sherry sem tudta elnyomni a penetráns, erőteljes Longrow párlatot. Maximálisan hozta a kötelező disznówhiskyt, ahogy azt vártam. Mindazonáltal több figyelmet érdemel ez az ital annál, mint amit ott és akkor adni tudtam neki.
Ennyi fért bele rohamléptekben a Kilkerran masterclass előtt, de ez is elég volt, hogy billenjen egy kicsit a kép, szóval így, enyhén félrehordva sasszéztam be az előadás legelső sorába. Kicsit fantáziátlan volt a puritán, szürke terem, de valahogy arra jutottam, hogy leginkább ez illik ahhoz a Springbankhez, ahol a whisky a legfontosabb, minden más, a külcsíny, a csomagolás, stb. csak a szükséges körülmény (ahogy majdhogynem a vásárló is). A whisky pedig csodálatos. Már az első 12 éves alaptétel is hozta a Campbeltown-ra oly jellemző tanyasi hangulatot. Meglepő, hogy nem kopik el azonnal a webshopokból és hogy nekem még nincs belőle egy raklap. Tökéletes alapmalt minden szempontból, semmivel nem marad el az ünnepelt Springbank 10 mögött.
Az előadó egy fiatal lendületes, csupaszív és laza fickó, akit egyből a barátodnak érzel (annyira, hogy a nevét se tudom…). Rengeteg információval, amit csak úgy csemegézik a magamfajta rajongó. Igazán kellemes részletekkel gazdagította a fellépést. A háttérben a 2000-2004-ig tartó Glengyle lepárló újraélesztése körüli munkák képei és videói pörögtek. Jobb kivetítést nehéz elképzelni. Nehezen tudtam eldönteni, hogy a srác mondanivalójára, vagy a képekre figyeljek jobban. Valószínűleg már fűtött, zakatolt bennem az alkohol, mert egyszerre nehezemre esett a két dolog, leszakadt a figyelmem hol innen, hol onnan.
A második tétel egy hordóerős 8 éves bourbon vatting cask, ami a jövő évi kiadás lesz. A tavalyiból van egy palackom otthon. Imádnivaló, erős, vibráló, zamatos. Számomra egy tökéletes whisky. Van ennek sherry caskos verziója is, ami jövőre nem jön, mert nincs elég sherry hordó a raktárakban, marad ez a bourbon-ös. A Kilkerrant a Springbank személyzete üzemelteti néhány hónapig az évben, egyszerűen kevés a kapacitás. Állítólag a város sem enged többet, hogy ne vegyék el a lakossági vizet, de a raktárhelyiség is kevés az érleléshez. A tavaly elhunyt elnök, Hedley G. Wright (1931-2023) még azt sem engedte, hogy a hordókat máshol érleljék, mondván, hogy a campbeltowni klíma is hozzájárul az ital karakteréhez. Ámen. Inkább legyen kevesebb, de meg ne változzon, az ég szerelmére!
Maga a Kilkerran, azaz az azt gyártó Glengyle lepárló (licensz okokból nem használhatták a régi nevet) újranyitása is Mr. Wright keményfejűségének köszönhető. 1999-ben a Scotch Whisky Association úgy határozott a lowlandi három lepárlót tartalmazó területre nézve, hogy whisky régió csak az lehet, ahol legalább három lepárló üzemel. Az egykor rengeteget tartalmazó Campbeltownon viszont csak kettő maradt. A Springbank és a Glen Scotia. Mivel Mr. Wright utált elveszteni egy vitát, így nekiálltak a Glengyle-t újrahúzni és néhány évvel és fontmilliókkal később 2004-ben elindult a termelés. Micsoda történet, micsoda élet, igaz?
Harmadiknak egy kis 0,35 littyós, háromszor desztillált, 18 éves, refill bourbon hordóban érett, csak a lepárlóban kapható kiadás jött. A 14 éves opening day nekem nem nyerte el a tetszésemet korábban, de ez egy sokkal finomabbra hangolt, számomra szerencsésebb lenyomat lett, finom, fűszeres, parfümös és vaníliás, de mégis egy kacér és borsos odacsípéssel a végén. Ahogy a legkívánatosabb asszony is tud szemtelenkedni. A Springbanknél a hordózási fokot lejjebb szokták hígítani 63 százalékra, azonban ebben a kivételes esetben ez kimaradt és 69 fokkal töltötték be a hordóba, így lett ilyen hosszú érlelés után 59.3 az alkoholszázalék. A személyzet kísérletre hivatkozott, de az előadó szerint csak elhibázták (ahogy a szoftveriparban a bug az feature). Mindegy is, születtek már legendák véletlenekből bőven. A háromszoros desztillálás akkoriban, amikor ezek készültek, csak kísérleti jellegű volt, 2019-től már standardizálták, úgyhogy érkeznek majd rendszeresebben is. Valamikor.
Ezután egy 14 éves refill rum barell került porondra. Kicsit kapkodva kellett bedobálni az egycenteket, azt hiszem ennél a lépésnél töltődtem túl a sebességtől. Az ipari masterclass ivászatot egy fokkal jobban bírtam, mint két éve, de még mindig messze vagyok attól a versenykóstoló iramtól, ami itt szükséges. Gyúrni kell ezt még na. Nagyjából annyi ragadt meg, hogy a rum nem nyomta el a Kilkerrant. Kiegyensúlyozott, szerethető, funky, mégis kőkemény holmi maradt. Szintén csak a lepárlóban kapható, de ez célzott stratégia, mert szeretnék az embereket a végekre, a távoli Campbeltown-ba csábítani, hogy pörgessék a lokális idegenforgalmat. Rengeteg helyi embernek adnak munkát, igyekeznek a legtöbb dolgot ottani erőforrásokra alapozva megvalósítani. Szívmelengető. Komolyan szívmelengető.
A záróakkord egy 8 éves heavily peated single cask volt. Mit mondjak? Megbántam, hogy az utolsó felbukkanó NAS változatát nem robbantottam ki a webshopból egy-két hónapja bagóért. Úgy fest, a Kilkerran és a füst korrekt cimborák. Elvileg ez a legfüstösebb termék, amit el tudtak érni, mindent beleadtak a maláta szárításakor, de még így is „csak” 83 ppm-ig jutottak. Az előadó azt mondta, hogy el sem tudja képzelni, hogy az Octomore hogy állítja elő a brutálisan tőzegelt áruit. Mindenesetre nekem ez a Kilkerran bőven elég, tökéletesen muzsikált. Tényleg.
Végtelenül korrekt, sherry nélküli, igen naturális kóstolósor (egyenesen nekem találták ki), aminek a végén állítólag még a maradék palackokat is felajánlotta az ember néhány vendégnek, de a szervező team készséggel közbelépett. Itt ugyan nem csinálunk ilyesmit. No disznóság! Nyet!
Egyébként azon túl, hogy a legnagyobb kőrajongók már talán magát a szombatot is megitták, és vasárnap több a járatlanabb vagy üzleti vendég, mégis meglepett, hogy maradtak üres helyek ezen a brilliáns masterclasson. Többek közt a mellettem lévő hely. Megihattam volna akár azokat a dramokat is, csak nem akartam túlzottan szemfüles (azaz magyar) lenni (az elején véletlenül két kuponért kínált Highland Park 21-et is elengedtem), a bennem lévő kisember biztos épp kiment mosdóba, így felül tudtam emelkedni a szituáción. Aztán jött is a végére egy srác a személyzetből és gyorsan beleivott mindegyikbe, majd rátett egy mappát az árva sorra, hogy kijelölje a határokat, nehogy egy magamfajta feligya bohókás jókedvében. Úgyhogy ez a lehetőség is elillant, igaz eredetileg sem akartam élni vele. Már így is benyomtam addigra és a legnagyobb pukk a Kilkerran-nel minden bizonnyal lement, de még bőven volt hátra…
A következő masterclass előtt egy háromnegyed órás ablak nyílt, amit zömében az Ardnamurchan pultjánál keringve töltöttem, ahol Antonia Bruce szolgálta ki a vendégeket egy magyar kolléga segítségével.
Az Ardnamurchan Sauternes kiadása. Nos. Keresnem kell a szavakat, bár nem vagyok fehérboros érlelés rajongó. Bombasztikus, frenetikus, szárnyaló. A bor nem viszi el, csak további színárnyalatokat ad neki. Hamar alább hagy a desszertital hangulata és megmutatkozik a csodálatos malty alapzat, az Ardnamurchan spirit teljes fényében ragyoghat. Biztos a bennem lévő alkohol is benne van ebben a repdeső véleményben és azt hiszem itt voltam valahol az ivási-érzékelési görbe csúcsán (ahol az érzékelés még működik, de a hangulat már teljesen feloldódott), mégis egészen szenzációs, csak javasolni tudom megvételre. Magam is így fogok tenni, ha hozzájutok. Állítólag jön, érkezik, közeledik hozzánk is. Káprázat.
Hová lehet tovább lépni innen? Mondjuk maradjunk az Adelphi pultnál. White Peak. 5 éves boros hordós. Antonia azt mondta, igyekeznek támogatni a fiatal, 2016-ban indult angol lepárlót, a kóstolás alapján azt mondhatom, hogy ez nem rossz ötlet. Bár nem vagyok a vörös boros érlelések nagy rajongója (igaz újabban vissza-visszatalálok hozzá), de ez a kiadás egész szépen elmuzsikál, egyensúlyban van, el lehet kortyolgatni. Nagyon kíváncsi lennék bourbon hordós érlelésre is, mert valami izgalmas lappang a combos bor alatt. Antonia azt is mondta, hogy Connel-nek van valahol olyan is, mert szereti. Hát persze, hogy van. Hát persze, hogy szereti.
A következő – szintén erről a pultról – a Sändebud Fusion hat évese. Ardnamurchan és a Svéd High Coast whiskyjének háziasítása. Nem rossz, bár nekem túl fás. Meg is fáradt már az ízlelelésem addigra. Palackkal ezek alapján sem vennék, igaz értékelem az Adelphi merészségét és kísérletezőkedvét a fiatal, ismeretlen főzdékkel. Valahogy jól nyúlnak a dolgokhoz.
Ennyit tudtam az arcomba mosni a következő masterclass előtt. Glenfiddich, Út a szarvasok völgyébe. Uh. Áh. A Kilkerranon túli masterclass választék nem volt túl ígéretes. A Highland Park és a Bruichladdich például nagyon minimalista alapsorral érkeztek mind az előadásokra, mind a pultokra. A többi lehetőség sem ért meg nekem legyilkolt májsejteket, úgyhogy maradt egy kicsontolt Glenfiddich, főként mert négyezerötért egy titkos tétellel elég jó ajánlat volt. Nak tűnt!
Belépve a terembe a kék fény a falra vetítve egészen más hangulatot teremtett, mint a Kilkerran minimalista szobája. A magyar előadó szintén fiatal, dinamikus srác. A kóstoló alapötlete a whiskyk mellé párosított, ízek szempontjából ellentétes póluson elhelyezkedő teák. Ehhez magát a teafüvet is körbeadtuk megszaglászni és kaptunk a tételek mellé egy-egy adott teafű főzetből öntött gumimacit. Érdekes, kissé hatásvadász ötlet, de maradjunk nyitottak!
A teapárosításokat elfelejtettem, de az első 12 éves könnyedsége mellé valami combosabb tea dukált. A gumimaciból nem sokat éreztem a whiskyvel átmosott számban, de az ital hozta a kötelezőt. Gyümölcsös, körtés, lágy, finoman malátás, könnyen megszerethető. A legvégén előugró keserűség rontotta el, talán néhány kizsigerelt, sokszor újratöltött hordó utolsó, vagy inkább utolsóelőtti bosszúja. Ne felejtsük, hogy a Glenfiddich hatalmas mennyiségben gyárt és egyébként az első forgalmazott skót single malt volt az USA-ban. Ma is hatalmas volumenben értékesítenek az Újvilágban, kézműves kimunkáltságot és részletekig menő minőséget ne várjunk. Kellemetlen utózönge ide vagy oda, azért még mindig ajánlható egy skót single maltokkal ismerkedő kezdőnek. Rosszul éppen ezúttal sem esett. Talán ez a legnagyobb ereje.
A tizennyolc éves még mindig lágy, bár jóval fásabb, sherrysebb, mélyebb alakzat. Nem rossz. Nem is kiemelkedő. De hozza, amit kell. Valami teával. A gumicukrot bekapom. Az mindig jó. A harmadik az Orchard Experiment. Fiatalabb (8 év körüli), harsányabb, gyümölcsös jelenés, hamar távozik mélyre ásott emlékek nélkül. A Fire and Cane egy füstös próbálkozás az egyébként füstmentes whiskykben utazó Glenfiddichtől. Egészen kellemes, rumos érlelés, mondjuk, hogy egyensúlyban van, krémes, iható, meg minden. Ennyi.
A titkos meglepetés dram pedig a Gran Reserva 21 éves rum finish. Kíváncsi voltam rá korábban, mégis nagyobb durranásra vártam, igaz talán egy Glenfiddichtől nem remélhetünk különleges hordómintákat vagy single caskokat egy budapesti rendezvényre. A dram maga először lágy, érett, mély, a végére túl hordóssá és nehézzé válik, nem esik jól. Ezzel távozom. A Glenfiddich szebb termet és környezetet teremtett a kék fénnyel, a gumimacikkal, szemben a Kilkerran puritánságával. Maga a whisky mégis utóbbiban ragyogott fényesebben. És végtére is ez a lényeg, nem?
Ezzel a glenfiddichi keserűséggel sodródtam vissza a pultok közt áramló emberek közé. Burkoltam is ezt-azt, hogy ne rúgjak be végképp. A budapesti Babka étterem kínálatából a tépett marhahúsos szendvicshez adott sárga szósz egy része végül a pólómon landolt, így ezt a whisky showt sem úsztam meg leevés nélkül, de ezúttal legalább a földről nem kellett visszaszednem a kaját. Jó az, ha fejlődik az ember az életben előrehaladván. Mindenesetre egy frankó kis csipsszel hesegettem el lekajált pólóm körüli fájdalmamat.
A pultok között portyázva összeittam még jó sok mindent. A Benriach négy hordós 21 éves kiadását mindössze 2 kuponért kínálták, azonnal elkezdett rángatni belülről a kisember: Paraszt! Ennyiért ki ne hagyd! Engedelmeskedtem, ha már szólított belső énem. Könnyű volt és lecsúszott anélkül, hogy bármiben megzavart volna. Ez minden, amit elmondhatok róla. Hogy ez jó, vagy rossz egy whiskynél… sokadik dram volt, nem ítélem el.
A Raasay pultjánál is megtorpantam. Mutatós üvegek, vagy hat kiadás és egész alacsony kuponérték jellemezte őket. Be is vágtam egyet a legkevesebb hordóvariációs kiadásukból (2). Valahogy kibírták, hogy a borubon érlelés után csak egy kolumbiai fával vágják pofán a párlatot, de még ez is sok volt, pont behozott egy idegesítő keserűséget és agresszivitást, ami elrontotta. Erre még rápróbáltam a hat hordós alapkiadásuk bikaerős hatvanpár fokos erősségűjét. Nos a pozitívum, hogy birokra tudtam kelni vele hígítatlanul is, negatívum itt is a túl sok hordóhatás. Hadd kísérletezzenek, de azért megnézném őket egy hétköznapi bourbon hordóban is, mert valahogy sikeresen összezavarják a produktumukat, még akkor is, ha egyébként a címkéjükön található transzparens információk vezetnek minket. Azért szurkolok nekik. Az összegyűrt hatást keltő, bourbon palackokra hajazó üvegjeik is szimpatikusak. Többet nem volt türelmem és kedvem megnézni tőlük és egy benyomott menedzser kinézetű inges srác is elkezdett hadoválni nekem. Be volt már rúgva. Vagy én voltam berúgva. Még át is akart önteni a poharából, hogy kóstoljam meg azt a valamit onnan, de ezzel a potyadrammal sem éltem.
Ha már potyázás. Egy korábban távozó kollégától kaptam egy marék tombolajegyet, amit ő is kapott egy még annál is korábban távozó kollégától. Az egyik szám nyert is, de végül nem akartam a vastag embertömegen átvergődni a reflektorfényben, így valaki más lett a nyeremény szerencsés nyertese egy következő számmal. Egy Plantation rumot engedtem el, ha jól láttam. Na ennyire nem szeretek szerepelni.
A végén még fomóztam egyet a Springbank standnál. A nyolc éves jövő évi Oloroso Hazelburn majdnem elfogyott, így felkapcsolta bennem a piros lámpát, hogy teremjek gyorsan ott, a pultos elé tartva poharam. Így tettem. Kénes, cudarerős sherryérlelés. Inkább már csak mart, nem esett jól, de bennem volt a hiba. Megpróbálom elfelejteni ezt az affért és lezárni az estét.
Ezzel lett részemről vége a 2024-es Whisky Show-nak. Még volt egy óra hátra, de már elfáradtam, az arcomat tényleg visszafordíthatatlanul átfertőtlenítette és leölte a jelentős mennyiségű whisky. Nem volt értelme tovább mérgezni magam és maguk az italok is többet érdemelnek annál, mint amit a végére bennem találhattak volna, így gyorsan a ruhatár felé hajtottam a testem.
Hazafelé még találkoztam a magyarországi alkoholkultúra késői – vagy kora reggeli – jeleivel a buszmegállóban. Black Dragon. Eskü, nem én voltam, azon viszont elmorfondíroztam, hogy lehetnek most a lepukkant, lambériás belsejű kocsmaépület egykori vendégei, felszolgálói. Minden bizonnyal más kocsmákban, esetleg temetőkben…
Összességében pozitív élményekkel távozom a rendezvényről, ami sokkal kevesebb lett volna, ha nem érkezik a Springbank: a Kilkerran masterclass egyszerűen csodálatos volt. Vagy három órát is elüldögéltem volna, ahogy hallgatom az előadót az egycentecskék mellett. De ez a világ általában nem erről szól. Fizet, fogyaszt, takarodik. A srác egyébiránt elérhető volt olykor a pultjuk mögött is, és ha valaki, hát a Springbank sokat tesz azért, hogy az ellentmondást nem tűrően bepörgő „fejlődés” kerekét egy kicsit fékezze, ami bizonyos szempontból mára már erénnyé formálódott. Nem lehet mindig a „többet, gyorsabban” mentén gondolkodni, mert kiazabáljuk magunk alól az egész bolygót. De ez már más téma…
A felhozatal tökéletes egy whisky iránt érdeklődőnek, de a gyakorlottabb rajongók is találhattak maguknak ezt-azt (a vip részleget nem láttam), még ha a budapesti rendezvény és pénztárcák lehetőségei nem is hasonlíthatóak össze a nyugati fesztiválokkal, amelyeket én csak távoli hírhozók elmondásaiból ismerek. Szeretnék 2025-ben (milyen futurisztikus jövőnek tűnik így leírva…) is jelen lenni, igaz most arra jutottam, hogy egy nap is bőven elég, nem kívánnék egy rákövetkező napot. Ebben talán a korom is közrejátszik. De nem sírdogálok. Jó szívvel ajánlom az eseményt mindenkinek jövőre is!
Tölgyesi Norbert
A cikk megírásához semmilyen formában nem kaptunk senkitől támogatást, igaz volt egy-két kupon nélküli ajándékdram, ezúton is köszönet értük!