Hosszú kének éjszakája

Whisky körökben megismert barátaim számára valamennyire már köztudott, hogy kedvelem az érdekes vagy akár félresikerült, rossz, perverz palackozásokat is, de ha más nem, legalább próbálok értéket, egyéniséget találni bennük. Ezért voltak oly kedvesek H. Andris vezetésével, hogy eltettek nekem két minimum furcsának ítélt maltból egy kis kóstolót, amikor nem tudtam velük tartani egy alkoholgőzös összejövetelen. Köszönet nekik innen a Dramazin sorai közül is. Nem akartam soká tárolni a kortyokat, így neki is ugrottam egy hosszú, sűrű hétvége vasárnap estéjén 11 óra körül.

Épp a művészet és pszichopatológia könyvet olvastam, amihez igazán pásszoló válaszásnak tűnt egy-két különc dram. Van Gogh, Edward Munch, Dalí, Csontváry, Modigliani, Michael Jackson és Csáth Géza mellé.

Linkwood, Cadenhead’s, 18y, 1988-2007, 46%, sherry oak wood

Egy terjedelmes Linkwood soron nemrég átszántottam, jó kör volt. Most akkor nézzük ezt az időkapszulát 1988-ból, Elginből.

Illatban egy igazi savanyúság, bár eddig mégsem kellemetlen. Idővel tölgyes, fáradt fűszeres. A savanyúságot megszokom, a háttérbe hurcolja magát, halvány édesség lép a helyére. Egy kis édesded karamell emléke, valamikor, valami járt itt. Vendégségben. Vándorkenyér? Olyan lenyugodott, kimerült, elfogyott lesz. Szaglászom hosszan a vasárnapi éjben, de már nem ad újat. Jöjjék a korty. Nagyon érdekes, egyedi zamatok. Egy kis abroncsíz, szulfur, éles, tömény, szájösszehúzó édesség, lágy kesernye, több kesernye, némi túlérett gyümölcs: barack, alma. Egy többnyire már kihasznált refill hordó utolsó nyögései, néma kiáltás. Dióval. Linkwood kenyérrel. Meleg lecsöngés. Végülis tetszik. Érdekes, ragasztósan édes, egyszerre mustáros, flekkenes, savanykás. Nekem valamiért bejön.

Az erjesztési vagy érlelési folyamat során előfordulhat, hogy a cefre vagy a hordó baktériumokkal, például Acetobacter baktériumokkal fertőződik, amelyek ecetsavat termelnek, ez ecetre emlékeztető, erősen savanyú ízt eredményezhet a whiskynél. Ha a hordót nem megfelelően pörkölték, tisztították, vagy rosszul tárolták, akkor penész és baktériumok jelenhetnek meg, dohos, savanyú ízprofilt kaphatunk. A túl sokat használt hordó is okozhat kellemetlen aromákat.

Ennél a Linkwoodnál egy rossz minőségű, rosszul tárolt vagy kezelt, valamelyest elhasznált refill hordóra tippelek. Nem mondom, hogy életem whiskyje, de egyáltalán nem volt szörnyű élmény, sőt, kellemesen elkortyolgattam. Mondjuk úgy, hogy kell hozzá egyfajta hangulat, de a legjobb helyen és időben kötött ki a palack utolsó dramja.

Bowmore, Wilson & Morgan, 15y, 1998-2013, 61.3% Sherry Butt Finish, cask number: 800040

A Bowmore-ral már futottunk pár kört, legutóbb néhány bombasztikus bourbon hordós szépséggel. A független palackozóknál érdemes inkább keresgélni a jobbakat (bár az exkluzívabb OB kiadásokat is dícsérik), így egy Wilson & Morgan cégtől érkező Bowmore még ígéretes is lehet. Azonban már többször hallottam erről a kiadásról, hogy „beteg”, szóval számomra épp ideális, a várható füstjével és magas alkoholfokával jó a Linkwood után.

Édes, tömény, szirupos, tényleg kicsit beteg illat. Rossz minőségű savanyka, eperlekvár édessége tartja meg, hogy ne omoljon vissza önmagába. Száraz, fűrészporos piskóta, hordó. Sherry butt finish. Nekem valahol bejön. A bowmorei füst enyhén betemetve az édes káoszba, de jövöget szépen elő. Islay rablótanya a horizonton, és erre tart. Édes hamu a szájban. A hatvan feletti alkohol elfér. Rottyant PX dió, enyhe bringagumi, soká tanyát ver a számban. Kén, ezt sokan nem díjazzák. Van valami kis OB Bowmoreból ismert rossz, kellemetlen, lapos alapíz is ezt megfejelendő. Ez eléggé agyonvágja, rossz emlékek korábbról. Hosszú lecsengés a sok alkoholtól. Nem olyan rossz, mint a híre, de nem olyan jó, mint az előző Linkwood, valahogy ott jobban működött a rottyant zamatok szimfóniája, itt nem sikerült azt a bizonyos „valamit” teljes terjedelmében kierőltetni. Egy besült lehetőség.

Rossz hordótáncok ezek perverzre hangolva (vagy inkább hangolódva, mert aligha szándékos). Mondhatnám, hogy ejnye, ejnye, félresikerült, rossz, csúnya maltok, mégsem teszem. Milyen unalmas lenne, ha minden a nagykönyv szerint szépre, jóra, kiemelkedőre sikeredne, és persze a jó is relatív, valahol szubjektív. De a whisky iparban előfordulnak balesetek, minden hordó egyedi, és a kevésbé szerencsésen sikerülteket is el kell adni vagy külön vagy bekeverve egy nagyobb maszába. Az OB kiadásokban gyakran a konstans minőséget, a kiszámíthatóságot, az épp elég jót kergetik, de mi lenne a single caskok világának csodálatos színességével, egyediségével, hová lenne a bontás izgalma, az öröm, a bosszankodás? Mihez viszonyítanánk? A jó és a rossz együtt léteznek. Olyan horgásznap is van, amikor nem fogsz semmit, elázol, defektet kapsz, eltörik, leakad. És milyen szép így, ahogy van. Szebbé lesz a szép. Az élet vibrálása. A whisky pszichopatológiája.

Szélsőségek, deviancia, bizonyos fokú betegségek nélkül Van Gogh, Csontváry vagy Edward Munch művészete aigha lett volna akkor és ott úgy és olyan, amilyen: megismételhetetlen. Még ha ők (és sokszor környezetük) szenvedtek is. Van Gogh és Modigliani is fiatalon, szegényen haltak meg, ahogy Csontváry is magányosan, éhezve hunyt el. Csak később ismerték fel a jelentőségüket.

Ezzel természetesen nem vonok párhuzamot és nem pozícionálom a mai félresikerült whiskyjeinket a halhatatlan jelentőségű kiadások közé, mégis jó, hogy vannak ilyenek is. Mutatják a whiskyben rejlő lehetőségeket, mélységeket, a műfaj szélességét.

Tölgyesi Norbert