A St. Andrea küldetés
Ismét egy kis kitekintés. Borkóstoló. Egerszalók. St. Andrea borászat. Annyi kapcsolódásunk van azért a whisky-hez, hogy divatosak lettek a különböző boroshordókban utóérlelt whisky-k. Izgalmas kísérletek és egyben egy visszafogottabb (pl. Glenallachie), vagy éppen fiatalabb párlat (pl. borral nyakon vágott fiatal ausztrál whiskyk) felturbózására (maszkolására) is kiválóan alkalmasak, a bor népszerűsége miatt pedig sok van belőlük, így olcsóbbak, mint a kissé divatjamúlt, a whisky ipar igényeit főleg seasoning technológiával ellátó sherry ipar ex hordói. Más vidék, de a tokaji finishű whiskyk is nagyot futnak, egyre jobban megtanulják kezelni a skót lepárlók az immár megfelelő minőségű hordókat. A Glenmorangie Tale of Cake-je vagy a Wilson & Morgan Tokajis Linkwood-ja, hogy csak két jól sikerült kiadást említsek. Előbbi a nagyobb szériában előállított jó minőségre, utóbbi a kétszázegynéhány palackos kiadásra példa. Bár a whiskynek mindenhez köze van, főleg ha végiglajstromozzuk hányféle országban és mennyiféle ital hórdójában próbálkoznak utóérlelésekkel mostanában, de mégis lépjünk ki egy kicsit a világából. Nem is baj talán, ha nem szűkülünk be.
A whisky társaságokból és ismerősökből verbuválódott csapattal beneveztünk az egerszalóki St. Andrea pincészet 12 tételes Grand Superior kóstolócsomagjára. Az évek alatt fogalommá kinövő Szalóki Whisky Weekend agyára, szívére, motorjára és főszervezőjére, a helyben élő Palira ezúttal is számíthattunk szervezésben, szállásban. Nem terveztem írni, így csak néhány képet készítettem, de most úgy döntöttem, hogy nem lopok a többiektől, mint tettem azt a Sherry kóstolón, hanem megoldom a sajátokból, ha már ismét nem tudom pihenni hagyni a tollamat. Bár sok nem látszódik a képeimen, de egyfelől az interneten talál, aki keres, másfelől legalább nem adok ki minden látnivalót a helyszínről, és egy aprócska motivációval több, hogy az olvasók személyesen is odalátogassanak. Remélem a legfontosabb mégis átjön a fotókon: a hangulat.
Egy könnyed pezsgővel kezdünk és pincelátogatással. Hosszú, hűvös folyósók, penész nélkül (éjjel UV-znek), rengeteg csendben várakozó hordó. Rend, tisztaság, fegyelem. Az Északi-középhegység erdeiben növő kocsánytalan tölgyből előállított hordókat a Kádár Hungary-tól vásárolja a borászat. Jól záró faanyag, profi munkák. Ha már profizmus: a pincészet az elkötelezettje, a cél a konstans évenkénti minőség elérése, a szabályozott folyamat tökéletes megértése és kézben tartása. Jani bácsi penésszel felütött házi borai innen már nagyon lemaradva. Lemaradva? Attól függ mit keresel. Ahogy az öreg egyedi házi tákolmányainak a tökéletlenül véletlen romantikája van meg, úgy egy professzionális pincészet perfekcionizmusra törekvő, kiszámítható csúcsborai mondhatni sterilen tökéletesek.
A rendezvényhelyszín hibátlan és igényes, a hatalmas ablakokon beáradó tavaszi napsütés inkább jól esett a tél után, semmint zavart. A terv bár ez volt, de végül mégsem a pincészet vezetője (Lőrincz György) tartotta a kóstolónkat, ami némileg csökkentett az autentikus hangulaton, de a helyettesítő fiatalemberre sem volt panasz, lehozta a kötelezőt. A szokásos gumicsontom: a tempó. Sokkal gyorsabban érkeztek a borok, mint ahogy az én papás ritmusom megkívánta volna. Idejöttem egy hétvégére, élveztem, hogy nem kell csinálnom semmit, csak borokat kóstolgatni, erre csak csesztettek a kelleténél nagyobb ütemben itt is a folyamatosan érkező adagokkal. A végén zavarba is jöttem két tételnél, hogy melyik-melyik, kicsit kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni, majd miután ez csődött mondott, kóstolgatással eldönteni. Nem igazán jött össze. Más problémám egyébként nem volt az egésszel. De ez nem a csendben merengés ideje volt, amire ezek a borok egyébként teremtettek. Ahhoz húzzál haza barátom… a hűvös profizmus itt is meglegyintett. Egy kicsivel kellett volna több, egy kicsivel több idő mennyit adott volna. Nem baj, ez van, kezdem megszokni.
A pezsgő után érkező két fehérbor ebben a minőségben pazar volt, bár nem vagyok a műfaj kedvelője, de ezúttal jól estek. Friss, üdítő tételek, a közelgő tavasszal, a jó idővel igencsak harmonizáltak. A vörös sort egy kirobbanóan vibráló, gyümölcsös Kadarka nyitotta élénkpiros színnel. Remek volt tényleg. Fantasztikus minőség, kicsit elméláztam megint, hogy hol éltem eddig. Az apám és bátyám által egykor rám lehelt savanyú rohadásszag és a 2 literes koccintós vagy a Dankó Pisták egy másik világ (torz)szülöttei voltak. A borkorcsolya olivás bagett volt, megtette, a csapat majdnem teljesen megette. A Sherry kóstoló tömött kínálata után kicsit szerény, de azt hiszem ott lettem túlzottan elkényeztetve. Talán az sem volt szerencsés, hogy éppencsak elértem a kezdést, így nem maradt időm ebédelni, ezért éhgyomorral ugrottam neki a programnak. Nehezítettek is rajtam az italok a megszokottnál rendesebben.
A fő tételek, az egri bikavérek következtek. Ez a pincészet fő profilja, ez a hungarikum, ezt tudja a leginkább a terület, ezt kell csinálni – mondta az előadó. Tetszik a hozzáállás. Ki kell választani valamit és abban profinak lenni. Így is óriási a verseny nemzetközi viszonylatban, rengeteg a kiváló bor, kell valami plusz, ami miatt az emberek belekotornak a zsebbe. Sztori, legenda, mese, bármi. Akármi. „A magyar borok csak Magyarországon világhírűek…” – hangzott el. Puskás nevének hallatára valószínűleg több arc virul ki a Föld különböző országaiban.
Két eltérő típusú talajról is érkeztek kiadások. A mészköves vidéken termő szőlőből, a növény által felszívott ásványokkal gazdagodik a bor, például ilyen a Nagy-Eged (a névadó hegy lábánál lévő területből alkotott ital). Egy másik fajta a vulkanikus talaj (az előbbi hegy teteje), ez is sajátos ásványosságot ad a bornak, például a Merengő háziasításban találhatóak ilyen jellegű tartalmak. Az ásványosság megemlítésétől is összefut az ember szájában a nyál egy ilyen kóstolón. Finom, meszes, földes zamatokat tényleg lehetett érezni. Vajon egy whiskybe is át tud költözni a hordón keresztül? Fogom keresni.
Egy italról azzal is tanulsz, ha azt figyeled, hogy a többinél mi van másképp. A whiskyvel ellentétben a borok még az üvegben is érnek egy ideig, sőt javulnak, amíg elérik a csúcspontjukat (hogy aztán leszállóágba kerüljenek), érdemes lehet pár évre elrakni belőlük, így a kóstoló csúcspontja egy 2006-os Merengő kipróbálása volt. Az ilyen borok nyakát már levágják egy forró fogóval (a hőkülönbség hatására elenged az üveg), hogy a régi parafa ne forgácsolódjon bele az italba. Sajnos ezt nem láttuk, de az internet megint ugrásra és segítségre készen, könnyű róla videókat keríteni. Egészen mély, komplex zamatokkal találkoztunk, bár volt akinek nagyon tetszett, másnak kevésbé. Ez ilyen szokott lenni. Nekem tetszett. Borsos áron egyébként meg lehetett vásárolni a palackokat, de ezúttal nem csábultam el. Az árképzés kicsit a termék vágyott vagy elért helyének pozícionálása is egyben. Amúgy nem sajnálom tőlük, profi, lenyűgöző pincészet, látszik a szeretet és az elhivatottság is. Lőrincz György fia is borász lett, ifj. Lőrincz György. Együtt dolgoznak. És az unoka is megérkezett nemrég: György… vajon mi lesz belőle?
Egy jó estebéd a Piroska étteremben marhapofa pörkölttel és túrós csuszával, amolyan biztonsági választás, pofát a pofának. Mint említettem, nem ebédeltem, addigra nagyon éhes voltam, a bagettek csak arra voltak jók, hogy ne terítsenek ki a borok. Fotót ugyan nem készítettem a fogásról, de csak ajánlani tudom, hibátlan volt. Hápogtam is egy kicsit, mire sikerült újraindítani a rendszereimet a folytatáshoz.
Mert folytatás az volt. Egerszalókon az after party szinte kötelező elem: meglátogattuk még a Petrény pincészetet, ahol jóval pénztárcabarátabb palackokkal találkoztunk, egyébként kiváló borokat kínáltak ott is. Be is vásárolt a csapat az este későbbi részére, a végén pedig a panzióban vezettünk le, ami most már egészen ismerős és kedves volt a tavalyi whisky weekend után. Sikerült lehozni az estét whisky nélkül, ami vélhetően csúnya tetézése lett volna a produkciónak, másnap reggeli csúfos következményekkel. Így viszont nem volt gond. Nagyon jót beszélgettünk egészen hajnal egyig. Ha azt nézzük, hogy délután kettőkor kezdtünk, akkor az egy 11 órás túra volt. Nagyon szeretem azt, hogy mennyire sokféle embert sodor össze a whisky-és a minőségi alkoholfogysztás iránti rajongás. Pincér, ügynök, dokkmunkás, cipész, kőműves, középhátvéd, sőt … kamiontolvaj is. Valamelyest különböző, valahol mégis hasonló metszetei találkoznak a világnak, nagyon tartalmas útkeresztezések és beszélgetések ezek, tele tanulságos és mulatságos történetekkel. Ez legalább annyira jó és fontos pillére ennek az egésznek, mint maguk az italok.
Másnap reggel korán baktattunk át a takaros falun egy hazafuvart kérő kollégával, két régi, már-már romos eladó parasztházat is láttunk. Az embert elkapják a romantikus érzések: de jó lenne egy ilyet megvenni nyaralónak mondjuk és felújítani, akár egy pince is lehetne a végében, ha ugyan nincs már eleve ott… aztán a racionalitás és az amatőr közgazdász felülkerekedeik az emberben, csillagászati összeg és rengeteg megpattanó idegszál lenne rendbehozni, főleg a mai megőrült építőipari szokásokkal és árakon. Meg amúgy is… kicsi ablakok, sötét helyiségek. Brr. Így mentünk is tovább a verőfényes napsütésben hazafelé. Gyönyörű vidék. Dombok, szőlőtőkék. Végül a nap hűséges résztvevője volt az egész hétvégének, a valótlanul kék ég pedig csak mosolygott ránk. Könnyű volt a világ.
Tölgyesi Norbert