Whisky al Marsala

A Wilson & Morgan tizennyolc éves Marsala finishelt Glenrothes kiadásának lehengerlő diós piskóta töménysége annak idején arcon vágott, egy szemvillanás alatt, az első kortyra beleszerettem. Be is szereztem belőle három palackot aukciókról, inkább rosszabb, mint jobb áron, ezekből egyet el is nyeltem, mindig szerettem a dramozások végén egy-két dramot belöttyinteni ebből a vastag boros merényletből, mert bárhogyan is stresszeltem szét az ízlelőbimbóimat előtte, ez a szörnyeteg mindig képes volt ízeket szállítani. Mielőtt ezeket a palackokat be tudtam szerezni, előtte kínomban vettem egy tizennény éves Marsala finishelt Glenrothest, mai egyik versenyzőnket, amolyan „ha nincs ló, jó a szamár is” beszerzést. Meglátjuk hogy muzsikál. Idővel érkeztek még marsalás palackok, egy Macallan aukcióról és egy Glen Elgin impozáns dobozban, extra alkoholfokkal. Ezt a három versenyzőt nyitottam egymás mellé, hogy megnézzük, hogy muzsikál három különböző lepárló az olasz szicíliai desszertbor hordóiban, ha már annyira beleszerettem a stílusba, hogy így berámoltam belőle.

A Marsala bor

Ez egy híres olasz erősített desszertbor, ami Szicília elsősorban nyugati részéről, Marsala városának környékéről származik. Fontos szereplője az olasz gasztronómiának, nem csak italként fogyasztják, hanem ételreceptek összetevőjeként is jelentős (például a marsalai csirke – pollo alla marsala).

1969 óta eredetvédettséggel rendelkezik: DOC (Denominazione di Origine Controllata). Ez biztosítja, hogy csak az engedélyezett régióból és recepttel készülhessen.

Szőlőfajták

• Fehér Marsala: Grillo, Catarratto, Inzolia, Damaschino
• Vörös Marsala (ritkább): Nero d’Avola, Pignatello

A Marsala bort szőlő alapú párlat hozzáadásával 17-20 fokra erősítik, amivel megállítják a természetes erjedést, így magasabb cukortartalmat kapnak. Igaz száraz változatai is léteznek.

• Secco (száraz): kevesebb mint 40 g/l maradékcukor
• Semisecco (félszáraz): 40–100 g/l
• Dolce (édes): több mint 100 g/l

Az érlelés ideje

• Fine: minimum 1 év érlelés
• Superiore: legalább 2 év
• Superiore Riserva: minimum 4 év
• Vergine (vagy Soleras): legalább 5 év, gyakran solera rendszerben érlelve
• Vergine Stravecchio / Riserva: legalább 10 év
• Fine: minimum 1 év érlelés
• Superiore: legalább 2 év
• Superiore Riserva: minimum 4 év
• Vergine (vagy Soleras): legalább 5 év, gyakran solera rendszerben érlelve
• Vergine Stravecchio / Riserva: legalább 10 év

No mindezen információkból semmit nem tudunk a whiskyjeinkhez használt marsala hordókról, sajnos a legritkább esetben kerül rá a whisky palackokra ezen részletekből bármi is azon túl, hogy Marsala.

Wilson & Morgan, Macallan, 1990-2002, 46%, Marsala Finish

Igazi whisky-whisky. Tartalmas, vastag illat. Nincs benne a sherryre jellemző, mindent beborító sötét tömörség. Kissé sós, nem túl édes. Van ugye édes, félszáraz és száraz marsala. Arról nincs információ, hogy itt melyik adta a lenyomatát. Nagyon érdekes, de az ízében némi vékony füst, tábortűz hamujának távoli árnyéka, egy kis régies koszosság. Egy boros finishekre jellemző halvány diós íz, talán leginkább valami könnyed madeirát juttat eszembe, sőt, az Ardmore Tokajis finishét még inkább. A kesernyés, erős utóíz nem tesz kedvemre, mást várok.

Nem rossz, de nem egy jelentős élmény. Erőteljes, zamatos párlat (nem véletlenül működik oly szépen a Macallan a sherryvel, itt már megillettük a lepárló néhány OB kiadását), franc tudja milyen hordó. Ott kelleti magát a marsala dió az ízében, de inkább csak kesernyésen incselkedik, nem engedi, hogy elkapjam. Ha hozzáérek, elillan, elbújik. Olyan átütő megváltást közel sem hoz, mint a tizennyolcas marsalás Glenrothes, az örök szerelem. Vízzel az illata még lágyabb, parfümösebb, virágosabb lesz. Az ízében kicsit kiemelődik a marsala dió. Most már egyértemű a hordózás, de vékonyka, háttérzenész. A Macallan leginkább csak a nevét hozta magával. Nem különösebben szerencsés palackozás. Mindig van ilyenkor egy érzésem, hogy adott volt egy gyönge hordó, amivel kezdeni akartak valamit. Ezúttal belevágták egy Marsala bor egykori otthonába, hátha kezd vele valamit, és várták a csodát. De a csoda elmaradt. A név maradt. No meg a számban a hamu utóíze, ami nem tudom honnét jöhetett, a Macallan nem füstös. Talán a párlat valamely hordójában (gondolom a finish előtt bourbont kapott) korábban már volt valami peated malt. Ez már aligha tudjuk meg. Nem hiszem, hogy átvertek a palackkal, ebben a cikkben is említenek valami furcsa, pörkölt mogyórót. Tökéletesen átjön. Talán az ötlet jó volt, de valahogy nem adta ki. Megesik. Viszont ittam Marsalás Macallan-t. Talán ez a legtöbb, amit elmondhatok, ja, és félreteszek belőle, mert tervezek egy nagy Macallan körképet, ott még talán jól jöhet, mint kuriózum.

Wilson & Morgan, Glenrothes, 1998-2012, 14y, 46%, Marsala Finish

Phíí, egy sokkal édessavanyúbb, vibrálóbb illat. A Glenrothes alapjáraton eléggé vadló párlat, nem olyan zömök, mint a Macallan, inkább csak harsogó, csapkodó, éles. Itt az illatban is tökéletesen átjön a nyerssége, a bárdolatlansága. Fú, de szép likőrös, aperitifes könnyedség vegyül mellé. Az illata alapján egy kerek, vaníliás bourbon hordóra tippelnék látatlanban. Az ízében tökéletes diós Marsala, ami egész szépen megzabolázta a párlatot. Finom, piskóta, kesudió, mogyoró, malátával vegyülve (ez a szép malátásság mindig a Glenrothes őszinte verzióinak erénye). A tizennyolcas Glenrothes vastagsága és agresszivitása ugyan nincs benne (az sherryvel is meg volt bolondítva, nem csoda az extrém fűszeressége), de annak gyönyörűen visszalágyított változata… imádom. Kicsit keserű, éretlen dióbél zamataival távozik közepesen hosszan, de nem kellemetlenül. Nem egy erőteljes dolog, egészen könnyed, vizes, vékonytestű, valahogy mégis működik, konzisztens, nyári szépség, némi fűszerességgel. Ha valakinek meg kellene mutatnom a Marsala érlelést, akkor inkább ezt, mint a Macallant. Többet fog meglátni belőle. A whisky és a Marsala kettőse jó, ha jó. Ez itt jó, ha nem is világmegváltó. Simán vennék még belőle egy palackot – jó áron.

Wilson & Morgan, Glen Elgin, 1991-2011, 20y, 50%, Finished in Marsala Casks, Extra Strenght

Hmmm. Tartalmas, zömök, erőteljes illat. Különösen nagy egyediség, kapaszodók itt nincsenek (egy főként blendekbe szállító lepárlónál tán nem is elvárás). Az ízében ez is tökéletesen hozza a piskótás, dióssütis pornót. Kesudió, kelt tészta. Jóval erőteljesebb, melegebb lecsengés, masszívabb a Glenrothesnél, jóval több teste van, az ötven fok jobban szállít. Szép malátás felhangok is megjelennek a szájban egy kis vízzel, némi finom gyümölcs, cukrozott konzervananász, alma, amolyan speysidei gyümölcskosár érzés, valahol nem tagadhatja a származását. Egy kis piszkosság, koszosság is, de egy modern párlat. Ez a legédesebb, legémelyítőbb a három közül. Cseppet sem kellemetlen, egy profi munka, szinte nehéz is rosszat mondani, mégis valahol kicsit lélektelen. Másodjára egy fokkal mélyebb benyomást tesz rám, tömött, zömök ital. Nem rossz azért na. Bár biztos kezd megütni az alkohol is.

Összegzés

A Macallan érdekes volt, főleg azon morfondírozni, hogy a pörkölt füst honnan jött, Marsalát pedig csak mutatóba kapott. A másik kettő tökéletesen hozták az ízükben a jellegzetes Marsala diót, és bár vékonyabb, könnyedebb vizesebb volt, de a Glenrothes mégis őszintébb, élőbb volt, mint a Glen Elgin jéghideg profizmusa. A Macallan legalább meglepett némi hamuval, mégis sokkal többet vártam tőle, talán a név miatt. Leginkább a Glenrothesből vennék, már csak azért is, mert magasan az a legolcsóbb, igaz nálam nyert egyébként is az egyszerű őszinteségével és könnyedségével, glenrothes-i harsány malátásságon felépülő szép dióspiskóta ívével.

Csodákat talán nem is az alappárlatok tettek itt, a különbséget inkább a boroshordó szerencsés kihúzása, illetve az alaphordóban elért párlatminőség jelenthette. A Macallan inkább egy elrontott hordózás mentőakciója volt valami érdekes finish-sel, a Glenrothes ezúttal is szépen működött, úgy fest a párlat alkalmas a Marsala házasságra, a Glen Elginről sem tudok igazán rosszat mondani, a speyside-i gyümölcsök érdekesen vegyültek a boros diós ízvilággal, egész komoly mélységet elérve (mondjuk 20 éve volt rá), igaz talán a kevesebb néha több, így a Glenrothes egyszerűsége ez esetben inkább vált előnyösebbé a Marsala bolygón kalandozva.

Szeretem, keresem, kedvelem ezt a diós piskóta ízt, de ez a mai kóstoló is megmutatta, hogy mennyire szélsőséges ez az érlelés. Ennek megfelelően nagyon szoktak szórni róla a vélemények… teljes joggal. Igazi desszert whisky, minennapi iszogatásra szerintem kevésbé alkalmas. Néha egy-egy dram érdekességnek, aperitifnek… leginkább erre való. Nem ez az érlelés adja a whisky készítés gerincét. Nem véletlenül. A 88. percben, vezetésnél beküldött játékos, a kész festmény hátterére még odabiggyesztett pár laza ecsetvonás.

Tölgyesi Norbert