Blair Atholi s(herry)ors
A Szombati Szaglász hagyományos kóstoló-elemző sorozatunk heti rendszerességgel szombatonként.
Egy újabb Diageo munkakutya a Linkwood és a Teaninich után. A három millió literes évi kapacitás nagy részét itt is a blend ipar szívja fel, ez esetben főleg a Bell’s, amiről Barman’s Choice írt már korábban, sőt egy érdekes előzménysztori is megjelent hozzá egy harang hányattatott sorsáról. Emellett számos más blendhez adja még az összetevőt: Johnnie Walker, White Horse, J&B, stb.
A lepárló külleme magával ragadó. Az évszakkal színét változtató futónövény (angol vadborostyán) valóságos mesebeli (és mondjuk az ipari Teaninichhel összehasonlítva mennyire más) épületegyüttessé varázsolja az egyébként igen régi, sőt, az egyik legrégebbi főzdét, amit 1798-ban alapítottak, akkor még Aldour néven, melyet azonban hamarosan be is zártak, és csak 1825-ben nyitották meg újra, amikor John Robertson vásárolta meg. Számos tulajdonosváltást élt meg az évtizedek során, majd 1932-ben újra kényszerpihenőre küldték (moothballed) egészen 1949-ig, amikor az Arthur Bell and Sons megvásárolta. Ez a cég 1987-ben a Guinessben egyesült a a Distillers Company-val, majd 1997-ben a Guiness és a Grand Metropolitan összefonódásával megszületett a Diageo óriásvállalat, ami a mai napig tulajdonolja a Blair Atholt. A szokásos történet, a végső összefonódások tölcsérjét már többször említettük korábban. Egy elég jó kis lepárlótúra videója itt megtekinthető.
A Blair Athollal való megismerkedésem egy nagyon szép first fill bourbon érlelt kiadással volt a Mossburn-től. Egy kicsikét volt jobban túltolva rajta a bourbon hordó, egyébként tökéletes lehetett volna (számomra). De ami késett, nem múlt, az eddigi legcsodálatosabb Blair Athol élményem a Noble Nectars kóstolóján érkezett a Chapter 7 tolmácsolásában. Fantasztikusan eltalált, szép, tiszta, ragyogó whisky, egy igazi malty malt, partnerként kezelve, nem elnyomva. Főleg, hogy nem egy harsogó, erőteljes darab, ahogy általában sok blendekbe szánt, könnyen idomuló malt társa sem. Mégis, ha megkapja a bizalmat az alappárlat… szépen elmuzsikálgat.
Ilyen előzmények után összegereblyéztem az otthon felgyülemlett mintáimat és belevágtam egy jó kis Blair Athol kóstolókörbe.
Flora & Fauna, 12y, 43%
Hivatalos megismerésére a Flora & Fauna sorozat áll rendelkezésre, abban a tizenkét éves kiadás, mondhatni a szokványos Diageo felállásban. Még ez a lepárlót bemutató hivatalos alapdarab is jól meg lett húzva sherryvel. Érthetetlen kicsit számomra. Ahogy említettem, a Noble Nectars kóstolóján ragyogott a tíz éves sima bourbon hordós, erre állandóan pofán törlik ezeket a tíz év körüli Blair Atholokat vastag sherry taslival, mintha szégyelni kellene ezt a gyönyörű malty, még ha nem is erőteljes alapkaraktert. Valami talán illatában átviláglik a Flora & Fauna tizenkét évesében, egy kis keksz, malt, vaj, de viszonylag kevés. Szép sherry kiadás, de a lepárló ennél többre hivatott. Sokkal többre. Ízében is a szokásos, aszalt, sötét gyümölcsök, mogyoró, lekvár, szirup, keserédes kávé, kakaó, gyümis likőr. Legalább nem a tömegtermelt bicikliabroncsos sherry. Ennek is örülni szoktam, ha már… ha már sherryset „kell” inni. Igazi kis karácsonyi, téli malt a hideg napokra. Sherry szemüveggel nézve nem lehet nem szeretni. Én is kedvelem. Minőségi hordózás, szép érlelés. Azt hiszem nem vagyok csalódott, sőt egy skót single malt világba egészen jó bevezető darab, különösebb drámai komplikációk nélkül.
Adelphi 2006-2020, 13y, 52.3%, First Fill Sherry
Pirosbogyós szín és illat, mély, sűrű. Az illata kellemes. Az íze egy kicsit lelketlen modern sherry. Igazi sötét, dohányleveles, kesernyés feketeteába hajló tömény sziruptenger, de egy másik oldala is van: vajas, krémes, tejes, tejszínes mogyoró. Mélyet szippantva lágy sajtos füstöt is hallucinálok bele. Vízzel gyengítve az igazi. El lehet szopogatni egy mintányit az ablakon kibámulva a téli hűvösbe. Közben az idejétmúlt gázkonvektorom barátságosan kattogva ontja mellettem a meleget.
Adelphi 2008-2021, 12y, 54.5%, 1st Fill PX Sherry Hogshead
Modern sherry illat, itt már a bringaabroncs is érkezik. Az előzőnél lényegesen középszerűbb. Gumis, émelyítően édes, harsogó, semmitmondó, unalmas, kellemetlen dolog. A szememben egy elpazarolt párlat, de nem is szapulnám tovább. Még egy dolog: egy ilyen karakterű whiskyt nálam egy kis füst még ki tud ihatóra menteni, aminek hiányában bő vízzel teszem kellemesebbé, az kicsit fellazítja a sötét, keserű töménységet. Nem hogy nem kell belőle egy palack, de az ilyesmitől inkább meg szoktam válni. Mindenesetre van, aki szereti, keresi, sőt, egészen zavarba ejtő áron tudnak menni.
Signatory Vintge, 2014-2023, 9y, 57.1%, 1st Fill Oloroso Sherry Butts
Sherry, mi más. Sűrű, krémes illat. Fiatalos, kénes szikrázás, piros aszalt gyümölcsös vibrálás. Nohát. Az ízében pár pillanatig hamu és földesség. Bikaerős kiadás. Oloroso szárazság a szájban. Érdekes ez a hamu, határozottan benne van, nem képzelődés, nem számítottam ilyesmire. Kávé, keserű tea. Nem, nem az én világom. Egyre csak távolodom ezektől a sötét bombáktól. Vízzel simul ki ez is, úgy elszórakoztatjuk egymást a csöndes estében.
Megértem, hogy sokan kedvelik ezeket a sötét kólának nevezett sherrybombokat, de én egy kicsit több Blair Atholt hagynék a párlathangsúlyosabb vagy legalábbis kiegyensúlyozottabb érleléseknek. A Blair Athol jelenlegi sorsa úgy tűnik ez, pedig jóravaló jószág volna. Isten a tanúm, szeretem a sherry érleléseket, de inkább a régi vágású, öreg hordósakat, ha már… A Flora & Fauna állt a legközelebb hozzám, de nem lett a kedvenc sorom, viszont jól mutatja a Blair Athol-i sorsot: viszonylag fiatalon agresszív sherry hordóba vele. Tán nem bíznak abban, hogy ez a kellemes malt önmagában is megáll a viharban. Kicsit keresgélve azért ki lehet fogni más megközelítéseket is, ahol ragyogni tud ez a csodálatos malty párlat. Érdemes megismerni.
Tölgyesi Norbert