1972…1994

A mai cikk nagyon sok felől megközelíthető, régóta érik már, tán túl is hordtam. Ám kezdjük a whiskytől, mégiscsak valamiféle whisky magazinon volnánk épp, ez a közös alap majdnem minden írás mögött.

Egy időben én is gyűjtögettem – főleg mintákat – a szülinapjaimra. Az én koromban már nem válogathatok. Az egyik a születési évszám körüli játék. Maradjunk annyiban, hogy az akkoriban palackozott whiskyk már nehezebben elérhetőek, igaz blendekből még csak-csak lehet a ház elzálogosítása nélkül venni, single maltokból viszont… fájdalmasabb. A másik vadászterület a születési évben desztillált whiskyk, ahol már van választék, de azért jellemzően mélyen a zsebbe kell nyúlni itt is, főleg, ha jót szeretnénk. Költséghatékonyabbak a minták. Az is egy stratégia, hogy annyi idős whiskyt iszik az ember, ahányszor megkerülte a Napot (a Földdel együtt természetesen). Itt értelemszerűen a magas kor egyre inkább nem lesz pénztárcabarát. Bár nem törekedtem a teljességre, azért az elmúlt években felhalmoztam jónéhány mintát a közelgő szülinapjaimra. 39, 40, 41, 42, 44, 46 éves kis kóstolókat, és néhány születési évemben lepárolt whiskyt is, hogy majd milyen jól eliszogatom őket a nagy napon. Az élet azonban többféleképp is beintett. Az egyik, hogy a szülinapjaimat leginkább a családommal töltöm, és nem nagyon ülök le alkoholt fogyasztani (bár ezt én választottam). Ki kíváncsi a nagy kinyilatkoztatásokra az asztal körül? Szeszgőzös mámorban úszó családfő dicsőítése? Micsoda főnyeremény. Ez önmagában is elég lenne, hogy a mintatárban várjanak ezek a jobb sorsra érdemes italok, de a negyvenedik, majd a negyvenegyedik születésnapom időszakára a sors – és jómagam – egy pár kényszerű kórházi nagyszervízzel örvendeztettem meg jubiláló testemet, így például a várva várt negyven éves Glenfarclas mintám is ott maradt a helyén bekészítve, amíg lábadoztam. A Glenfarclas minta, amely évekig megnyugtatott a negyedik x-hez közeledve, mondván, hogy: „legalább ezt majd kibonthatom”. A cimborámmal azóta párat felittunk ezekből a több évtizedes kincsekből, de még így is megmaradt jónéhány. Így vár évek óta hibernálva egy 1972-ben desztillált, 39 éves Glendronach minta is, amit még a 39 éves szülinapomra terveztem be, hogy aztán… ne igyam meg. Egy Bunnahabhain palackra alkudozás részeként került hozzám két centiliter… patinás, nem mindennapi darab. Üldögélhetek még fölötte éveket, évtizedeket a következő nagy alkalmat várva, de egyszer elfogyok, a whisky pedig eredendően fogyasztásra született nem? Főleg, ha már mintásüvegben várja a sorát.

Így évek elteltével megünnepelni az egyre jobban távolodó, utolsó harmincas születésnapomat már kissé okafogyott volna, így a másik számmisztikai lábhoz, az 1972-höz fordulok segítségért, hogy mivégett is öntsem le ezt az ígéretes, remélhetőleg oldschool párlatot a torkomon. A furfangos magyar mindig talál indokot egy jó kis kortyolgatáshoz. Én sem vagyok kivétel.

1972

Hozzám köthető eseményt még nem tudok ebből az évből felhozni (na nem történelmi léptékűre gondolok), valahol a kozmikus tér egységes és időtlen szövetében képeztem a nagy közöst mindennel. Szóval 1972. A leszálló ágba került vietnámi háború, Nixon, Watergate-botrány, müncheni olimpiai túszdráma. Sűrű év volt a világban. Tudom, whisky magazin, amitől a legtöbben esetleg azt várják, hogy sokadjára is elolvashassák, hogy mély, mazsolás, sötét gyümölcsös, érett illatok, meg jó ár/érték arány, megéri megvenni. Ők talán most megint csalódnak, és itt hagynak (vagy már ide se érnek eleve), de a Dramazin ilyen. Önreflektív, kalandozó, bogarászó, lassú, hosszú. Eme jellemzőkre ma is rászolgálunk. Lesz whisky is, ígérem. Sötét, gyümölcsös illatok is.

Tehát 1972. Hagyjuk most a drámát, van belőle épp elég. Nekem elsősorban a progresszív rockzene egyik legikonikusabb éveként jut eszembe. A koncept, egy témára fűzött albumok és a teljes lemezoldalt elfoglaló hosszúságú, összetett művek nagy időszaka. Ekkor jelentek meg olyan korszakalkotó lemezek, mint a Yes – Close to the edge, a Jethro Tull – Thick as a brick (ez egyetlen 43 perces darab a kitalált Gerald Bostock nevű nyolc éves zsenigyanús gyermekről, aki majdnem megnyert egy versíró versenyt, de a műve túl merésznek találtatott) vagy éppen a Genesis – Foxtrot, rajta a huszonhárom perces, több tételes Supper’s Readyvel, ami még az egyre jobban elslágeresedő Phil Collins érában is hisztérikus őrületet, visítást és együtt éneklést váltott ki a rajongókból, amikor a legendás 1982-es Three Sides Live turné állomásain a zenekar történetében utoljára vették elő teljes egészében a darabot (ragyogó előadásban). Az akkorra már szupersztár, többnyire stadionokat megtöltő zenekarnak és a sikeres énekesi szólópályára is lépett Phil Collinsnak az 1972-es sikereik helyszínén, a Foxtrot és a Supper’s Ready tíz éves jubilumán, a pár száz főt befogadó legendás Marquee klubban sem volt lealacsonyító fellépni.

Viszont az első zenekar és lemez, ami a királyi 1972-es Glendronachra nézve eszembe jutott, a már említett Yes – Close to the edge című 1972-es kiadványa, amit sokan minden idők legnagyobb progresszív rock albumai közé soroltak, olyan státuszba repítve, mint a jazzben Kind of Blue vagy a rockzenében a Sgt. Peppe’rs Lonely Hearts Club Band. Nem véletlenül. Az éteri Yes együttes egyik legszebb korongja, amiről a címadó tizennyolc perces szám tényleg maga a tökély. A borítót és az először felbukkanó yes logót Roger Dean készítette, aki a zenekar pályafutásában végig oly jellemző hangulatot adta az albumoknak és általában a Yes grafikáinak. Gyerekkorom egyik kiemelkedő emléke, de bakelitlemezen csak felnőttként vásároltam meg. A kilencvenes években az apám által piacról összevásárolt lengyel kazetták között lapult, azt a szalagot tekergettem. Elképesztő hatással volt rám, igaz áthatja valami bánatos nehézség is abból a családilag igen nehéz időszakból. Így fonódnak össze a dolgok. Jók és rosszak. Végül valahol a jó kerül túlsúlyba, hogy az ember mentse és kiegyensúlyozza az egészséges pszichéjét. Jóból pedig több kell.

Az 54 éves felvétel kiállta az idők próbáját. Talán a különleges Glendronach mintának is felemelőbb pillanat egy átlagos szülinapnál. Mély zenei elemzésekbe most nem bocsájtkozom, inkább műkedvelő vagyok. Talán csak annyit, hogy ha kedvet kaptál az albumhoz, de nem ismered a korszakot vagy az együttest, akkor a Close to the edge előtt ajánlom a korábbi lemezeiket, a The Yes Albumot vagy a Fragile-t (a híres Roundabout című számmal), onnan rácsúszni a későbbi összetettebb Yes művekre talán simább, érthetőbb.

Van valami izgalmasan borzongató abban, hogy miközben ilyen zenetörténeti jelentőségű album született Angliában, a skótok főzték a whiskyt csöndesen, talán kissé unalmasan is, közjátékok nélkül, és ebből most itt lötyög egy kicsi előttem. A brit újságarchívumot böngészve túl sok minden nem is történt a Glendronach környékén 1972-ben (de üzleti szempontból a kiszámíthatóság végülis jó). Annyi bizonyos, hogy a hatvanas évektől a William Teacher’s and Sons vásárolta meg, majd bővítette is duplájára a kapacitást, hogy a Highland Cream blendjükbe szállítsák az Ardmore mellett.

Egy igazi dramazini csapongáshoz egy közepesen érdekes cikket azért hadd hozzak az év májusából. 98 francia férfi és nő látogattott meg két highlandi lepárlót. A Teacher’s párizsi irodájának hat munkatársát leszámítva a társaság szállodatulajdonosokból, bor- és szeszesital-kereskedőkből, valamint étteremtulajdonosokból állt Párizsból és környékéről. Először az Ardmore-t látogatták meg, ahol az ebéd a tradicionális skót kakas-póréhagyma leves (Cock-a-Leekie Soup) és – némi kockázatot vállalva – egy másik skót nemzeti étel, a haggis volt (én most hallottam róluk először), utóbbiból többen kértek még. Ezután MacDonald úr és Albert Reid bemutatták a látogatóknak a lepárló működését, majd mintegy húsz mérföldet utaztak a Teacher’s másik főzdéjéhez, a Glendronachhoz, Forgue-ba, ahol William Thom üzemvezető fogadta őket, és egy felkészült idegenvezetői csapat segítségével körbevezette a társaságot a létesítményben. A túra fontos pontjain szalagos eszközökről játszották le a francia nyelvű fevételeket, így a magyarázatok minimális késéssel juthattak el a vendégekhez. A látogatás végén mindenkit meghívtak egy lepárló által készített whiskyre. Megkóstolhatták a tiszta, frissen desztillált készítményt is, aminek eredményeként több kissé meglepett arcot lehetett látni. A csoport egyik szóvivője később elmondta: „Csodálatos élmény volt mindannyiunk számára, hogy láthattuk egy lepárló működését, és a whisky készítését. Új képet alakított ki bennünk a skót whiskyről. Egyikünknek sem volt fogalma arról, milyen sok odafigyelést és gondos munkát igényel. A Glendronach whisky kóstolása tiszteletet ébresztett bennünk. Úgy vélem, a 8 éves különleges.” A látogatás egy órán át tartott, majd délután fél ötkor a társaság Perthshire-be indult teára a szállodába.

Hát így épített nemzetközi kapcsolatokat az akkori tulajdonos.

De igyunk már végre valamit igaz? Ne csak olvashassuk, hogy más hogyan ivott (mondom az olvasónak)!

A nyolc évest most csak elképzeljük, menjünk rá arra, amit a Yes mellé kinéztünk.

Már kitöltés után, szellőztetéskor édes, sötét és nehéz gyümölcsös vegyületek kerülgetnek. Sűrű szilvalekvárok. El sem lehet menekülni előlük. Na nem mintha akarnék. Az ital rendkívül sötét, valahogy mintha lassan hüppenne odébb a pohárban, amikor meglököm. Ódon bútorok cammognak, slattyognak körülöttem, méregetnek. Kis dohányos füstöt is vélni vélek. A nyálelválasztásom igencsak elindult, de uralkodok magamon, hagyom szellőzni.

Az első szippantásban igen vén, jól megérett és rothadt sherryk köszönnek vissza. Oloroso Butt. Likőrösen émelyítő mélység, szédítő test, mellé egy végtelen simaság. Ilyen bombasztikus, régi sherry hordóval a Stratishla negyven éves nagy öregjénél volt dolgom. Piszkos, mocskos, hívogat (ez kicsit tán furán hangzik, de értsd jól, nem egy korosodó zaklató kéjencre gondolok). Tehetetlen vagyok, nincs fegyverem, de nem kapkodok. Kiélvezem, guberálom az aromákat, mint Tutajos a bizonyítványnál. Lassan… soronként. Igazán különlegesnek érzem magam ezzel az itallal. Pedig nem én vagyok az. A whisky az. Mégis jó érzés. Van benne valami jó döglött, nagy, súlyos. Évtizedek. És ez a 39 év még csak a whisky. Előtte még ki tudja mennyit rohadt ez a régivágású spanyol bor, aminek a hordója ily soká otthont adott a párlatnak. Egy jó solera rendszerből áttételesen akár vagy száz éves molekulák is elérhetnek minket. Krémes, nehézkes, delejes, jön vele valami koszos tökéletlenség a múltból. Ó anyám, mik lehetnek ott a Glendronach tárolóiban? Gyógynövényes ájulás. Egy antik könyvtár mozdulatlansága, de a könyvek lapjai közé túrva megelevenedik és magával ragad.

Ah, az ízében az a régi piszkos, földes huzat… pici füst, egy kis döglött uszodaíz emléke, fertőtlenítő, talán a párlat mutatja magát ily módon, magára hagyott házak repedt, saras csempéi, poros karosszék sötétbarna karfája, egy kis viasz. És aromás szappan? Nem sok köze van a mai modern sherryzett whiskykhez. Meglepően erősen és vadul nyit ez a pici múltbéli ablak. Makacsul, határozottan tartja magát a korty. Szép, tartalmas lecsengés, cupognivaló kesernyés édesség hosszan a nyelven és a szájüregben.

Két csepp víz hullik alá, belé. Mintha egy fokkal jobban vibrálna az illata, az íze is zökkenőmentesebb, szépen csúszik a korty, akár egy mesteri korcsolyázó futamai a jégen. A torkomban, a gyomromban melenget tovább.

Oldschool cumó ez… oldschool a javából. A Yes éteri világából kicsit visszahúzott a földre. Egy ilyen régimódi kivénhedt sherry érlelésű whisky nem szokott csalódást okozni. Ez se tette.

Szopogatom tovább ezt a szaftos Glendronachot, de térjünk vissza kicsit a zenére, hagyjuk a skótkat a whiskyjükkel egy pillanatra, ez a kis dramazini ugrálás legalább érzékelteti az időbeli párhuzamosságot az események között, persze amennyiben 1972-őt nézzük.

A Yes Close to the edge-t készítő felállása a lemez kiadása után nem sokkal változott. Bill Brufordot Alan White váltotta a doboknál még az 1972-es turnén (és maradt az együttes tagja 2022-es haláláig). Bruford nem kisebb együtteshez csatlakozott, mint a Robert Fripp körül újjászerveződő King Crimson (ami pont nem adott ki lemezt a varázslatos évben, igaz, ami utána jött, az zenetörténelem, az 1974-es Redről itt írtam). Bruford a váltást szakmai okokkal magyarázta: „A King Crimson egyike volt azon ritka lehetőségnek, ahol egy rock dobos 17/16-ban játszhatott, és mégis rendes szállodákban szállhatott meg.” White pár nap alatt kellett megtanulja a nem habkönnyű anyagot. Az 1973-ban megjelent Yessongs című tripla koncertlemez őrzi az időszak hangulatát és az új ütős teljesítményét. Ugyanebben az évben megjelent a grandiózus, még a Yes legvérmesebb rajongói által is nagyon súlyosnak ítélt Tales from topographic oceans című dupla lemez, rajta négy darab összetett, nehezen emészthető húsz perc feletti alkotással. Tényleg idő, nyugalom és egyfajta lassítás, emelkedettség kell hozzá. A mai napig nem tudtam teljesen befogadni.

Amiért a zenekar történetének ezt az időszakát felvázoltam az az, hogy eljussunk a sztoriban addig a pontig, amikor is az együttes komolyzenén szocializálódott, szőke nagyivó (a sörnél jobban csak a sok sört imádta) billentyűs zsenije, Rick Wakeman elhagyta a zenekart. A helyére komoly kaliberű zenész kellett. Még maga Vangelis is jelentkezett (később a Yes énekesével, Jon Andersonnal készített lemezeket, ja és persze világhírű lett), mégis a svájci Patrick Moraz került a megüresedett pozícióba, aki emiatt végül az egy fantasztikus lemeznél megálló Refugee zenekart hagyta ott (ahogy előtte Keith Emerson is otthagyta Leet és Jacksont a Nice idején). Az édesapámat búcsúztató cikkemben írtam róluk pár éve. Valahol a sors furcsasága és párhuzama, hogy ott is a Glendronach lepárló került terítékre, itt most kicsit összeérnek a szálak, ahogyan sorsok szoktak. A Refugee első lemeze egyedülálló és zseniális. Megismételhetetlen.

Haragudhatnék is a Yes együttesre, hogy elragadták a furcsa, karakteres ábrázatú svájci zsenit a trióból. Ami miatt mégis megbocsájtom nekik, az az, hogy 1974-ben kiadták a Relayer című albumot, ami a billentyűs cseréjével egy új ízt kapott. Nagyon fémes, kemény, gitárcentrikus lemez lett, amit Moraz futamai tökéletesen támasztottak meg. Bombasztikus anyag, ami a kritikusokat és rajongókat is meggyőzte. Az A oldalt kitöltő közel 22 perces The Gates of Delirium Lev Tolsztoj Háború és béke című regényéből indult ki. A Refugee tehát ment, a Relayer jött. Ha így kellett lennie, hát legyen. Történelem. Moraz nem maradt sokáig, a visszaérkező Wakeman 1976-ban kiszorította, de ez már egy másik történet, a zenekar hosszú históriáját most eddig vezetem. Imádom a Yes Morazzal töltött rövid időszakát. Kemény, ugyanaz és mégis más, valamit hozott magával a Refugee-ből, ami a Yes részévé vált.

A kilencvenes és kétezres évek hanglemez szempontjából döglött időszakában, előbb a CD, majd az MP3 korszakában (hol vannak már azok is) szocializálódtam (bár nincs olyan emlékem, hogy valaha is ne gyűjtöttem volna lemezeket), így csak kapkodom a fejem, hogy az újra divatba jövő bakelitlemezek micsoda áradata érhető el manapság, igaz többnyire borsos, hype-pal tolt áron. Újrakiadások, koncertfelvételek, új lemezek. Idővel, füllel, pénztárcával sem lehet bírni. Pont, mint a whisky, csak a fül helyére helyettesítsd a májat. Ebben a forgatagban találtam meg egy webshopban a Yes Boston Garden-ben készült 4 lemezes koncertfelvételét 1974-ből Morazzal a fedélzeten.

Legnagyobb örömömre a korongokon ott lapul a teljes Close to the edge is, amit szerencsére játszottak a Relayer turnén is. Kicsit nyersebb, ércesebb, Morazosabb, gitárhangsúlyosabb, de pont attól csodálatos, hogy nem ugyanaz. Elképesztő zenészek, élőben is simán hozták az amúgy igen nehéz darabokat. Nem is bánom, hogy a 72-es földes, masszív Glendronach-hoz húztam az együttes egy fokkal durvább Morazos korszakát is. Szebb, tökéletesebb párhuzam zene és ital közt, ezt most látom igazán.

Nagy időket élünk (ha bírod pénzzel), hogy ilyesmikhez hozzá lehet jutni ennyire szép kiadványokon, nem csak a youtubeon (ahol viszont lecsekkolhatod vásárlás előtt, hogy mibe nyúlsz bele). A lemez kézzel fogható, le kell ülnöd vele, forgatnod kell. Kicsit megnyomja a féket a tiktokkal és reels-szel telelökött, őrületes sebességen pulzáló világban. Slow living!

1994

A mintatáramban túrkálva kerestem még valami méltó társat a 72-es minta mellé. A Glendronach főzdénél maradva egy 1994-ben lepárolt italocska akadt a kezembe, 23 éves, ezúttal Pedro Ximenez érlelés. Tökéletes folytatás, bő két évtized ugrás. Pár jelentős fejezetet kihagyva ugorjunk az együttes történetében is 1994-re. Tagcserék, szünetek, lemezek és turnék, sok elvesztett hajszál után 1994-ben kiadták a Talk című lemezt. Valahogy mindig kerültem a – 94-hez mérten – modernizáló borítójú alkotást, de nem csak személyes távolságtartás ez, a szakma sem emlegeti az együttes csúcsteljesítményei közt, leginkább valami diszkrét hallgatás övezi, mint egy háttérben húzódó rothadásszagot (szellentés) egy szmokingos rendezvényen. Nem ezt érdemli a zenekar és lemeze, elnézést, mégis fogadjuk ezt most írói túlkapásként.

Ami számomra sokkal emlékezetesebb maradt, hogy a Békés Megyei Könyvtár gyermekolvasójaként meglepő módon a gyerekrészlegen bukkantam Vasváry-Tóth Tibor könyvére: Yes – A rockzene rendszere (1995), ami egy az egyben a Talk lemezről kölcsönözte a fedlap dizájnját. Talán pont a borító miatt zuttyantották felületesen rossz helyre. Számtalanszor kikölcsönöztem, hosszabbítottam, sőt még az egyébként természetemmel ellentétes eltulajdonításon is elgondolkodtam, de végül nem tettem meg (talán más igen), pedig mint később kiderült, egy eléggé ritka könyvről van szó, amit végül a 2010-es években tudtam használtan megvásárolni (a sors iróniája, hogy most nem találtam meg). A mindent behálózó internet és a mesterséges intelligencia korában már nekem is nehéz újra elképzelnem, de akkoriban nehéz volt csak úgy olyan mennyiségű információhoz jutni, mint amit a könyv ajánlott egy tudásra éhes gyermeknek. A szerző nagyon bőven, igaz meglehetősen szubjektíven elemezte a Yes történetét, albumait, összefüggésbe hozva más zenekarokkal, a korszakkal. Bár a King Crimsonról alkotott véleményére mindig haragudtam (az első egy-két lemezt leszámítva lehúzta a zenekart), de csodálatos, igényes könyv, ami a kilencvenes évek magyar piacán maga volt a megtestesült álom. A legjobb, ha idézem a szerzőt egy passzus erejéig: „Szinte kizárólag a Yesnek sikerült egészségesen ötvöznie a filozófiát és vallásbölcseletet, az űrkorszak jegyeit, a csillagűrmezők végtelenségét, a szerelem és tanulás szintjeit, a keleti misztikát és a modern világ érzéseit, az új korok üzenetét és a bölcsesség szilárd igazságait a zenével, és a zenék sokféleségét a zene letisztult hangjával. Ők megküzdöttek a harmóniáért, s így természetes, hogy a zene őket szolgálta.”

Valahogy így dobbantja meg mégis a szívem ez a színes Yes logó. Ha nem is a zene, de a könyv repít vissza évtizedeket.

A hangulatos könyvtárt magát is nagyon szerettem, megvásároltam a támogatói jegyet, ami bejárást biztosított a zenei részlegbe, ahol csak felnőttek mászkáltak. Óriási dolog volt tizenéves gyermekként odamenni, kikérni egy lemezt vagy egy kazettát, és belehuppanni a sorba állított, fülhallgatókkal felszerelt fotelek egyikébe, majd várni, hogy a könyvtáros néni feltegye a kívánt anyagot.

Egyszer a Who Tommy című rockoperájának filmváltozatát is kikértem könyvtári vetítésre, miután apámmal és bátyámmal megnéztük a békéscsabai Phedra mozi kistermében összesen vagy négyen-öten. Milyen büszkén ballagtam a hölgy után a különterembe. Hatalmas élmény volt. Nem volt videókazetta lejátszónk otthon, igaz egyszer apám egy kollégájától kaptunk pár kazettával együtt egy hétvégére: rommá néztem a Tökéletes katonát. Micsoda idők. Kilencvenes évek. Fiatalság. Meg is fordult a fejemben, hogy beiratkozom újra, de gimnáziumban kikölcsönöztem egy kötelező Móricz kötetet, amit végül el sem olvastam, viszont vissza sem vittem. Találkoztam vele pár éve valamelyik dobozom böngészésekor. Vajon mennyi lehet a késedelmi kamat huszonpár év után? Mondjuk ott még nem tartok, mint az az 1939-ben kikölcsönzött könyv, ami több, mint nyolcvan év után került vissza egy finn könyvtárba. Igaz ott elég nyomós indok volt a dologra: „…a dátum magyarázattal szolgál arra, hogy miért nem tartotta be az illető a kölcsönzési határidőt, ugyanis egy hónappal korábban vonultak be a szovjet csapatok Finnországba, és az olvasónak valószínűleg más gondja is lehetett, mint egy kikölcsönzött könyv visszavitele.”

Apropó olvasó. Az meg kiszárad itt nekem, nézzük azt a Glendronachot 1994-ből.

Vajon milyen változást várhatunk bő két évtized után a „csak” 23 éves párlattól?

Olyan testet nem. Vagy nem úgy. Egy könnyedebb karakter bújik elő a pohárból. Az előzőhöz képest szinte csalogatni kellett a kezdeti illatokat, a másik szinte rám vetette magát. Egy kis finom hordós faforgács, fűrészpor jelzi a dongák közt töltött időt. Modernebb karakter, könnyed gyümölcsösebb, játékosabb. Az a 72-es, na az nem viccelődött. Ez itt most tehát Pedro Ximénez érlelés. És viccelődik?

Cseppet sem kellemetlen, nincs itt vicc. Meg kell szoknom, hogy más, kicsit mesterkéltebb édesség, de szépen hozza azt a fás, érett világot, ami miatt érdemes egy skót whiskyt két évtizedig békében pihentetni. Masszív alkohol, de mondjuk rá, hogy integrálódott az, csak határozott személyiség, egészen vaskos párlat némileg könnyebb gyümölcsökkel, de bírja magán a spanyol bort. Egy kis vízzel szelidítem. Könnyes, diós, mazsolás illatok. Mogyoró. Krémek, vanília, tejcsoki. Nem lehet nem beleszeretni. Egy kis eperlekvár savanykás édessége. Az ízében tanninok játéka, egy kicsit éles. Egy parasztvakkantásnyit több, mint szeretném, de elvagyok vele, szórakoztat a tölgyes szárazság, határon belül marad. Mindent átható édes kiteljesedés a szájban. Jóval szokásosabb, ismerősebb jelenség, olyan maibb, tisztább, profibb, tökéletesebb. És hidegebb. Finomabbra munkált, apróbb fogaskerekek, sokkal nagyobb precízitás. Ez már nem a fél méteres, vastag zsírban gluttyogó alkatrészek világa. Ezekkel a számtani paraméterekkel sokkal inkább mennék egy balanszosabb refill bourbon hordó felé. Persze hálátlan feladat, amibe ezt a modernebb Glendronachot taszajtottam, hogy huszonkét évvel korábbi, régmúlt időket mesterfokon idéző álteregója után kellett bemutatkozzon. Van ez így, ezt dobta neki a gép. Az én gép. Egy kis üldögélés és türelem segít összecsiszolódni embernek, zenének és italnak. Együtt ballagunk az éjszakába.

Az 1994-es vagy bármely későbbi Yes együttest sem könnyű, sőt nem is lehet igazán az évtizedekkel korábbi reinkarnációjukhoz hasonlítani, mert már egy másik folyóban kell evezni, más evezőkkel, más csónakban, más erőnléttel, más terhekkel.

Na hát há, hö, hu, szép este volt. Nagyot mentem, csapongtam, monumentális cikk lett, de illik a Yes-hez és a Glendronachoz is. És a Dramazinhoz is. Főleg egy több hónapos szünet után. Egészségünkre, és örülök, hogy eljutottál idáig az olvasásban. Megtisztelő, hogy lassítottál. Ha még az említett hosszú zeneművek valamelyikére, netán mindegyikre szántál az idődből vagy tervezed… nos… nem bánod meg!

Tölgyesi Norbert